Szalézi Szent Ferenc írja egyik művében: „Két dologról nem beszélek szívesen: az alázatosságról s a tisztaságról. Mert mind a kettő oly gazdag a szépségben, hogy bármit mondanék is róluk, csak nyomorúságos és gyenge kép volna s nem ismertetné meg ezeket az erényeket kellő fenségökben. Lehet, hogy aki csak az én szavaimból ismerné meg őket, nem becsülné meg azokat érdemök szerint”. A gyenge emberi ékesszólást azonban felmenti s bőven kipótolja az, ki a tisztaságot tervezte s megalkotta.
Összes remekei között szent büszkeséggel mutat reá, mint olyanra, mely őt is elbájolja s gyönyörrel tölti el.
„Minden – úgymond, – ami becsültetik, nem hasonlítható a megtartózkodó lélekhez.” (Sir 26,20)
Mondhatott volna‑e az Úr a tisztaságról valami megkapóbbat s fenségesebbet? Tarthatott volna róla rövidebb s magasztosabb dicsbeszédet?
Nagy becsben áll a világon a testi szépség, egészség, vagyon, hatalom, hercegi, királyi korona stb. De mindez nem hasonlítható a kincshez, melyet a megtartóztató lélek magában hord.
És tényleg hányan mondottak le s mondanak le mai napig mind a felsorolt javakról, mert megbűvölte őket a tisztaság szeretete.
„A feddhetetlenség közel visz az Istenhez.” (Bölcs 6,20) Mit mond ezzel a Szentlélek, ha nem azt, hogy a tisztaság hasonlóvá tesz magához az örök isteni Szépséghez. Igaz ugyan, hogy e hasonlóság legnagyobb az angyalokban. Ámde, ha valakire, elsősorban az angyalokkal nehéz, de diadalmas versenyre kelő szűzi lelkekre illik az ige: „Kevéssel tetted őt kisebbé az angyaloknál”. (Zsolt 8,6)
Ki a szívtisztaságot szereti, annak ajkai kedvességéért barátja lesz a király. (Péld 22,11)
Ki ez a király, ha nem elsősorban az egek királya, aki belsőséges, baráti viszonyba lép a tiszta lélekkel, bizalmaskodik vele, beavatja titkaiba, mint ahogy a jegyes jegyesével szokta tenni.
Honnan Istennek ez az elismerése, lelkesedése a tisztaság iránt? Okát elsősorban a tisztaság elragadó szépségében keresd, mely még Istennek, a művészek Művészének is ajkára csalja:
„Ó, mely szép a tiszta nemzetség fényességében, mert halhatatlan emlékezete, mivel mind az Istennél, mind az embereknél emlékezetes.” (Bölcs 4,1)