Tengerparti halászok a hosszú téli estéken meghitt családi körben sok bájos regét tudnak elmesélni az igazgyöngyök születéséről. Valóban bámulatos a bölcs Teremtő kezemunkája az ily csekélységnek látszó dolgokban is. Ahol a tenger hevesen csapkodja tajtékzó hullámait a part szikláihoz, – ott, a tenger ölén, a legnagyobb rejtettségben, a kagyló páncélfalainak védelme alatt születik a gyöngy, melyet még a királyok is büszkén tűznek koronájukra.
Az élet is tenger. Derült, barátságos arcú tenger volt, míg az ember lelke is hűen tükrözte Istenét és értelmével, akaratával, egész valójával mintegy beleolvadt Teremtője bölcs terveibe, szándékaiba.
De azután jött a bűn s vele a megtorló isteni haragnak rettentő vihara. Ettől fogva az élet, nevezetesen a mi belvilágunk, háborog. Csak ezernyi veszély, szirt s örvény szerencsés elkerülésével érhetünk biztos partokat. És hányan szenvednek hajótörést?! Mielőtt „a bűn belépett a világra”, Isten s az ember értelme s akarata között a legpompásabb összhang uralkodott, amely különös isteni kegyajándékképpen átáradt az ember egész természetére, sőt az őt környező egész látható világra.
A belénk oltott alsóbb erők, szenvedélyek, ösztönök szelíd s szolgálatos készséggel várták a józan ész parancsait, sőt a földünket benépesítő egyéb teremtmények, nevezetesen az állatvilág is, hódolva ismerte el az embert a teremtés királyának.
Midőn azonban elhangzott a föld színén az első „nem szolgálok”, az ember egyszerre nemcsak Istenével került ellentétbe, hanem az egész teremtés vele hadba szállott; de semmi annyira, mint a saját teste, vére, ösztönössége.
Az emberi természet ugyan nem romlott meg teljesen, nem vesztettük el szabadakaratunkat, mint ezt Luther s hívei tévesen vallják, hanem természetünk csupán megsérült, mint ezt a tridenti szent zsinat velük szemben kifejtette.
Az ember tud rendet teremteni, tudja az összhangot saját belső világában megőrizni, de csak két feltétel alatt: ha Isten kegyelmét a szentségek s imádság által kieszközli, s ha felveszi a küzdelmet, a csatát önmagával.
Ha ez nem így volna, ha az ember ösztöneinek tehetetlen zsákmánya volna s kizárólag csak a Krisztus érdemeiben való hit üdvözítene, amint ezt a protestantizmus alapdogmája tanítja, akkor teljesen érthetetlen és hiábavaló dolgot cselekszik Isten, midőn Sinai ormáról eldörgi parancsait s tilalmait; nevezetesen ezt a kettőt:
VI. Ne paráználkodjál!
„IX. Felebarátod feleségét ne kívánjad.”1
Természetünknek – magukban véve jó, de az áteredő bűn által forradalmasított erői között – ugyanis nincs egy sem, amely a józan ész uralmát bennünk annyira veszélyeztetné s akaratunk szabadságát annyira ostromolná, mint az az ösztön, melynek megfékezését Isten éppen a VI. és IX. parancsban teszi főbenjáró kötelességünkké.
Ez az ún. nemi ösztön, mely amennyire fontos és szükséges természetünkben, – a Teremtő bölcs szándéka szerint éppoly hatalmas s szinte erőszakos. Az emberi nem nagy átlagát a házas állapotba vezérli s ezúton életforrásunk s legnagyobb javainknak eszközlője. Ha azonban az isteni tilalom s józan ész emelte gátakat áttöri, iszapos, posványos áradatával rengeteg károkat okoz úgy egyeseknek, mint az egész társadalomnak.
Igen, ez az az ösztön, mely a leghevesebb s veszélyesebb viharokat támasztja s a legtöbb katasztrófának okozója.
Ámde, ami a viharos tengerben a gyöngy, az az élet tengerén a tisztaság drágagyöngye. Kiváló erény, nem csupán azért, mert ritka, hanem belső szépségénél s értékénél fogva is.
1 A hatodik parancsban – az eredeti szöveg szerint – Isten kifejezetten a tettleg végbevitt házasságtörés s beleértve minden külső fajtalanság ellen emelte fel szavát. A kilencedik parancsban pedig a házasságtörő s egyéb tisztátalan gondolatokat s kívánságokat, szóval az idevágó belső bűnöket tiltja. Mi is megtartjuk ezt az értelmezést.