„És jöve hozzája egy poklos, kérvén őt és térdhajtva mondá neki: ha akarod, megtisztíthatsz engem” (Márk 1,46).
a) Két ember szemben egymással: a poklos és Krisztus. A pokolvar fölszívja a vért s mint az élet penésze kiterjed a testre; összeaszik s eltorzul az ember. Vele szemben az Istenfia, mily fölséges Isten-arc! Ezt az Isten-képet elronthatom magamban; a bűn rontja el; elhomályosítja szememet, a fölismerést; összeszűkíti homlokomat, állatias típussá válok; megsüketít, tompítja az isteni iránt való érzékemet; bágyadt s szomorú leszek. Mennyi bélpoklosság van a lelkeken; de ha nem is pokolvar senyveszti, hol marad a szépség, az erő, az előkelőség?! Ó dolgozzunk féltékenyen az Isten-képen! Hol zsugorodik, hol torzul el bennem? Ha találnék klasszikus szobrot elásva, vagy Rafael-képet lomtárban, megmosnám s örülnék szép vonásainak: így kell a lélekkel tennem!
b) A poklos jön; a lélek lépései a vágy, törekvés, munka, áldozat… Azután térdet hajt; ez a legnagyobb lépés; a végtelent érjük el vele, ha hitben s alázatban tesszük. Aztán kér. Ha ezt értenők! Térdeljünk le, boruljunk le s kérjünk, csak 3–4 percig, de lélekkel, mint a koldus kér kenyeret. Óriási erő ez.
c) „Ha akarod, megtisztíthatsz engem.” Undok dolog szennyben elsenyvedni, lelki szennyben. Pedig ez a lelkek rettenetes sorsa… 40, 50, 60 éves szennyben! „Ha akarod…” ezt mondják a szentek s bűnösök egyaránt, megtisztíthatsz, vagyis erőteljesen ébredező, reaktív lelket adhatsz. S az egyiknek oly lelket ad, hogy a legkisebb szennyet sem tűri magán: elegáns; ezek a szentek. Másokban a lélek folytonos, de lassú tisztulást eszközöl; ezek a gyöngébb, de törekvő lelkek. Mások a lelket nem becsülték; szokásos bűnösök, visszaesők, kik gyönge, megrendült akarattal bukdácsolnak; az ilyeneknek kell mély hittel mondaniok: Ha akarod, ha akarod… a te akaratod erő. De az Úr viszont sürgeti őket: csakhogy neked is „akarnod” kell; kegyelmet adok, de én is mondom: ha akarod, megtisztulsz!