Az ősi tapasztalás szállóigévé avatta, „amilyen az élet, olyan a halál”. De nem kevesebb igazsággal azt is elmondhatjuk: „Amilyen a vasárnapod, olyan lesz halálod napja!” Mert van‑e valami, ami az embert keresztény mivoltában jobban megerősíti, avagy abból hamarosabban s gyökeresebben kivetkőzteti, mint a vasárnap megülése vagy pedig annak megszentségtelenítése? A halál pedig mindig az élet visszhangja.
Aki vasárnap is csak keresete után lát s a templomot elhanyagolja, hamarosan elveszti minden érzékét a lelki, az örökkévaló dolgok iránt.
A haszon lesz az istene, az élvezet az egyetlen boldogsága és hogy az ehhez szükséges pénzhez jusson, rendesen nem válogatja meg az eszközöket.
Ehhez járul még, hogy a templomkerülés s az ezzel kapcsolatos rossz társaság Isten, Egyház, papság, szentségek iránt teljesen idegenné, sőt ellenségessé teszik az embert.
Elérkezik aztán a halál. Töredező szemei előtt mind sötétebb lesz és ezen sötétségbe nem világít be a hit fénye. Mindig csendesebb lesz körötte: érzi a borzasztó halotti magányt. Minden elhagyja és nincs, akihez forduljon, mert elszokott attól, hogy Istennel, szenteivel, angyalaival társalogjon.
Amint a lámpa, ha olaja kifogy, elalszik, amint a gép egyszer csak megáll, amint az állat végtére elpusztul, épp így hit nélkül, remény nélkül, szeretet nélkül, Isten nélkül hal meg az ilyen szerencsétlen ember. Éppoly istentelen a halála, mint amilyen a vasárnapja volt. A lélekharang megkondult feletted, jelzi, hogy földi életed végére ért, de a mennyország édesszavú harangjai nem harangoznak be néked az örök nyugalomra, az örök, fényes istentiszteletre, a végnélküli ünnepre.
A pap talán elmondja feletted: „Adj, Uram, örök nyugodalmat neki”, de ez az ima sem talál meghallgatásra. Neked nem lesz nyugodalmad soha, mert életedben sem nyugodtál Isten tiszteletére, az Úr parancsára.
És ha koporsód felett azért esedeznek: „Az örök világosság fényeskedjék neki”, ez sohasem megy teljesedésbe számodra, aki úgyszólván sohasem láttad az ünnepi oltár gyertyafényét kigyúlni.
És odaát, a másvilágon, bizonnyal éppen a vasárnapok lesznek számodra az Úrnak napjai, igen, a megsértett, megvetett, büntető Isten rettentő napjai.
Igen! amilyen a vasárnap, olyan a halál, olyan az örökkévalóság.
De fordítsuk szemünket ugyanezen igazság vigaszos oldalára. Milyen annak az élete, halála és örökkévalósága, aki a vasárnapot megszenteli?
A fárasztó, gondteli heti munkában biz’ – mi tagadás benne – az ember lelke beporosodik, a földhöz láncolódik.
De eljön a vasárnap, a hétköznapi ruhával mintha csak a föld porát, bilincsét is lerázná az ember.
Az ünneplő ruhával a lelkünk is felfrissül, érezzük, hogy Isten gyermekei vagyunk, Isten házába megyünk, Isten asztalához telepszünk, isteni levegőt szívunk.
A templomban minden csak arról beszél nekünk, hogy a boldog örökkévalóság számára születtünk.
Ez mondhatatlanul megvigasztal s megerősít bennünket az élet csatáiban.
Az ilyen életre aztán csak szép, keresztény halál következhetik.
Eljártál szorgalmasan vasárnaponkint az Úr Jézushoz, ő is siet hozzád, halálos ágyadhoz. Jól ismered papodat, lelkiatyádat. Nem irtózol tőle, hogy neki még egyszer meggyónjál s kezéből a végső szentségeket fogadd.
Hitből, reménységből, szeretetből éltél, ez a hármas isteni erény ott virraszt most halálos ágyadnál, beragyogja halvány arcodat s biztató bepillantást enged a boldog örökéletbe. Te Isten parancsa szerint pihentél vasárnap, meglesz tehát az örök nyugodalmad; te rendesen eljártál az istenházába, most is oda mégy, nyitva találod azt. Jézus és Mária már várnak téged, hogy letörüljenek minden verítéket homlokodról, minden könnyet szemedből.
Boldog, aki ünnepelt vasárnap, mert az a halálban örök ünnepre ébred.
„Amilyen a vasárnapod, olyan lesz halálod napja.”
