a) „Amint pedig e szózat lőn, sokaság gyülekezék egybe… Álmélkodának pedig mindnyájan és csodálkozának egymás között. Ekkor előállván Péter a tizeneggyel, fölemelé szavát és szóla nekik…” (Ap.Cs. 2,6,12-14). A Szentlélek beszédre is s figyelemre is indít; arra, hogy adjunk, s arra is, hogy vegyünk. Indít arra, hogy mások lelkes gondolatait szívesen fogadjuk és azokat hasznunkra fordítsuk. Mások buzdításából és prédikálásából mindig lehet hasznot meríteni, ha nem a szónokot, hanem önlelkünket kritizáljuk. „Nincsen az a rossz prédikáció, amelyből valamiféle hasznot nem meríthetnénk”, – mondja Szent Teréz, egyike a legszellemesebb nőknek. Ha épületes olvasmányt olvasunk, ne nézzünk arra, hogy ezt másokkal is közöljük, hanem, hogy őszintén megalázódva lelki hasznot merítsünk belőle. Istenről, lélekről, szent életről, az Isten nagy dolgairól beszéltek az apostolok, mert ezzel voltak tele; mások a világias életet dícsérik, mert az isteni bensőséget és mélységet önmagukban nem ismerik. Ássunk mélyebben; mily nyomorult az ember, kinek a világ, az arasznyi lét imponál, s saját nagyságának öntudatára nem ébred. A Szentlélek önmagunkba fordít s végtelen világokba int.
b) „Álmélkodának pedig mindnyájan s csodálkozának egymás között, mondván: Vajjon mi lesz ebből? Mások pedig csúfolódva mondák: Ezek tele vannak musttal” (Ap.Cs. 2,12). Ime, két benyomás s két ítélet; álmélkodás és csúfolódás egy és ugyanazon jeleneten. A Lélek a maga hangulatai szerint veszi benyomásait; objektív és szubjektív elem van azokban. A reflektáló léleknek szét kell ezeket szednie, nem szabad egyoldalúan a szubjektív impulzust követnie, különben önmagának bohócává válik. A világ tele van szubjektivizmussal, és mégis kevés benne az igazi szubjektum, a reflektáló, emancipált, tisztult egyéniség; az ilyen szétszakítja a szubjektív benyomások illuzióit, s nem ítél anélkül, hogy előbb objektíve informálódni ne próbálna. Ne üljünk fel benyomásainknak; mondjuk mindig: ilyen a benyomásom, de utána nézek, nem nagyon relatív és szuggesztív-e?
