a) Ajándéka az Úrnak; oly sajátságos és isteni és páratlan, amilyent ő tud adni, például megérinti a vakot, és lát; megérinti a koporsót, és a naimi özvegy örvendező anya lesz; s úgy tesz most is: megnyitja szemünket, „illuminatos dat oculos cordis” s szemünkben fölragyog a fény: látók leszünk. Látjuk az Isten nagy gondolatait…, bevonulnak lelkünkbe és eltöltenek, és világosság kél nyomukban. Előbb éjben álltunk, élettelen homályban; minden erőtlen volt: az eszme, a gondolat, a remény… Végre „in lumine tuo videmus lumen”, világosságában látunk. Ezt az erőt, illetőleg erőtlenséget tapasztaljuk a lélek változtával magunkban s a világtörténelemben. Vannak gondolatok, melyek őserők gyanánt vonulnak át a lelkeken, például a keresztes hadakon a szentföld igézete, a szent kereszt; az Ágoston korabeli egyházon Szent István ereklyéinek tisztelete; a XIV. századon Ferreri sz. Vince alakja; máskor meg mint gyönge vízerek alighogy szivárognak. Egyszer a lelkek tüzet fognak tőlük, máskor meg csupa „caput languidum et cor moerens”, fáradt fejek, fonnyadt szívek veszik körül őket. „In tenebris et umbra mortis”, sötétben s a halál árnyékában ülünk nélküled, szent édes Lélek, elfajulunk és dicsőséges hivatásunk mint foszló álomkép jelentkezik néha-néha előttünk; úgy vagyunk, mint az Inkák elfajult nemzetsége, mely rongyosan, pipázgatva lopta a napot őseik palotáinak romjai közt; nem értették meg a géniuszt, a lelket, mely hajdan lelkesítette nemzetüket. Segíteni akarok magamon, s mély tisztelettel töltekezem az Isten gondolataival szemben; szívesen olvasom térdenállva a Szentírást.
b) A nagy gondolatokat szenvedélyekké fokozza a Szentlélek. A hideg gondolat nagy sohasem lehet; nagy csak az, amit nagyon szeretünk. Ha Isten gondolatait nem szeretjük, azok is eltörpülnek. Tehát szeretettel kell átkarolni az Isten gondolatait. Az ember szeretettel gondol szülőjére, jegyesére, hazájára; e szeretet által lesz az asszonyból anya és jegyes a földből haza. A magyar földre a dán, a norvég is gondolhat, de nem gondol rájuk a haza szeretetével. Az Úr Jézusra is gondolhat hitetlen, zsidó, pogány; de azzal a gondolattal, mely lelkeket vonz, fűz és forraszt hozzá, csak a szerető lélek gondol rá: „Senki sem jöhet hozzám, ha Atyám nem vonzza őt”. Lelkünket is megszerethetjük; de más a földi élet szeretete, más az az aggódó szeretet, mely végtelen kincset lát benne és Krisztus vérét őrzi benne. Gyönyörködhetünk az életben, a tavaszban, de más az örök élet öröme. Gondolatainkban úszhatunk a titokzatos lét örvényei fölött; de más az az élvezet, mely a titkok örvényei fölött a halhatatlanság reményével telik el. Goethéről is hirdetik, hogy harmonikus lélek volt; de sír, szenvedés, örök vágy, halál, örök élet nincs e harmóniába olvasztva, s így e szerény csalogányéneket síró viharok nyelik el. Ó Szentlélek, te kiemelsz ünneplő, fölényes magaslatokra; benned nem zavarja meg semmi sem örömünket: sem halál, sem szenvedés, sem vihar, sem éj. –Élvezzük magunkban a szentlelkes lélek diadalát.
c) Mindezt csak az Isten Lelke adja. Az ember imádkozhatik s vágyódhatik utána, és ugyan ki ne tenné, miután biztat rá a bölcsnek tapasztalata: „Könyörögtem, s belém jött a bölcseség lelke” (Bölcs. 7,7). Ó igen, imádkozni fogok az édes Lélekért. Az Úr is kívánja őt nekünk, s ő is imádkozik Lélekért számunkra. Biztosan megnyerjük. A szegény, kevély világ nem nyeri meg „az igazság Lelkét, kit e világ nem vehet, mert nem látja s nem ismeri őt” (Ján. 14,17). Beledisputálja magát a sötétségbe és összes értelmi energiájával kételyt s éjt teremt. Visszaviszi a szellemi világot a khaoszba, ahonnan az Isten szelleme ép azáltal emelte ki, hogy világosságot teremtett.