a) Nagy szeretete képesítette őt a leglágyabb szimpátiára; meleg viasz volt a lelke, s abba belenyomódott Krisztus arcának minden vonása; az angyali köszöntés éjjele s Betlehem s Názáret fölébresztették érző lelkének összes energiáit, s azokkal fonódott fia köré. Lelke lelkéből élt, s a mély árnyékok fia lelkén fájdalmakká változtak el benne. Izaiást ismerte; tudta, hogy mit jövendölt fiáról; az Isten kövicses útjait már kitapasztalta, s Betlehem s Egyiptom nem a hatalom motívumaira, hanem a szenvedés gondolataira utaltak, s azután… azután? Lelke csupa gyengéd s mély érzés volt Jézus iránt, s azért valamint abba a finom iszapba lenyomódik a libellaszárny minden erecskéje, úgy a Szent Szűz lelke magába vette fia minden bánatát, ostorcsapását, minden sebét és fohászát. Ó, hogy fúródott hát mélyen lelkébe harminchárom éven át annak a keresztnek fája, s mily tüskés lett szeplőtelen szeretetének csipkebokra s az a nagypénteki kegyetlen fájdalom, hogy lángolt, hogy sercegett benne. Ki felejt el téged édes, fájdalmas anyánk? Ime a „pietà”, a részvét iskolája. Jézust mélyen megsajnálom, mert nagyon szeretem. Lelkemben forgatom, hogy mit, mennyit tett értem; viszont ez az emlékezés fölszítja szeretetemet, olaj lesz a tűzre. S mindebben az édes Szent Szűz igazít majd el, tőle tanulok szánni és szeretni.
b) Az úr Jézus a maga szenvedését s halálát nem vésette kőbe, fába; leírták ugyan néhány sorral az evangéliumban, de az ugyancsak kevés; hanem igen, belenyomta a szívekbe, s a leghívebb, a legmélyebb, a legremeklőbb és ugyancsak szenvedéses lenyomatát a szent Szűz szíve őrizte. Szent sebeit, kékségeit, fájdalmait s fohászait a kereszténység vigaszára a Szent Szűz szívére bízta. Itt vannak eltéve, itt sértetlenül megőrizve, s aki a fájdalmas anya szívébe tud hatolni, az ott megtalálja a maga szomorú fölségében Krisztus élő s folyton sajgó kínszenvedését. Igy kell hordoznom nekem is Uram szenvedését szívemben. Nem, nem felejthetem. S ez a szenvedés őrzi annak a tőrrel átdöfött szeráfnak is képét, ki a kereszt alatt állt, s azt mondják róla: „az ő anyja”.
c) A Szent Szűznek kellett ott állnia, mert szereti Jézust. Az Úr Jézus magához csatolta őt, méltóságban, kegyelemben s örömben, magához tehát bajban s bánatban is. Ő nem maradhatott el, nem maradhatott lent; amint megosztja fia koszorúját, trónját, szívét, úgy kell megosztania keservét. Ő a résztvevő bánatnak vértanúja. Bánkódik vele, mert szereti őt. Eleget tesz, eleget szenved vele, mert nem szakadhat el tőle; vele bánkódik, siratja bűneinket, s megnyitja sorát azoknak az ártatlan, de elragadóan szép lelkeknek, kik mások bűneért szenvednek s magukat értük Istennek elégtételül bemutatják. E nyomokat Jézus taposta a kemény, önző világba, mint páratlanul mély s gyengéd érzésű lelkének nyomait. Sokak előtt ez beteges lelkületnek látszik; igen, látszik, mert látószögük téves; de a legnagyobb szeretet szempontjából ez lángoló lelkület s győzelmes erő. Részvétünkben ne roskadjunk össze, hanem mint a lélek erősei viselkedjünk!
d) De a Szent Szűz magára való tekintetből is áll a kereszt alatt. E kitüntetésben kellett részesülnie, hogy érdemei itt nőjenek föl egész az égig. Nagy hivatások kegyetlenek. Meztelen kardok közt vezet el útjuk; a Szent Szűznek az a nagy hivatás jutott, hogy teljes odaadásban, a legnagyobb áldozatban törődjék meg; lelkének a Golgota sziklái közt a rettenetes keresztfán kellett fölkúsznia s ott elrebegnie azt, hogy: legyen meg a te akaratod. Lelkivilága mint a tenger háborgása, de e keserves tenger gyöngye a föltétlen odaadás. E lekonyult, alázatos, szép fej az Isten remekműve! Ő gondolta, ő mintázta. A földúlt lelkek sötét világába állította bele mint a bánatos lelkiszépség új motívumát. Mily különbség közte s Jób között! Türelem s megadás s bizalom itt is, ott is; de a szenvedés páthosza ez istenanyai szenvedésben utolérhetlen; a fájdalom itt a meg nem zavart boldogság öntudatával párosul; tüzet éleszt a csipkebokorban, de a vadrózsa virágát le nem perzseli. Ah, tűrni szépen, szenvedni istenileg, sírni igen, de nem földúlt, eltorzult arccal, arra az arc nem képes, csak a lélek, mely Krisztussal szenved. A türelem a szenvedés szépsége.
e) S azért szenvedése nem volt ájulás, nem a szerencsétlen anyának világias önelhagyása, hanem erős reakció; a hit, az isteni szeretet reakciója ereszkedett e szenvedésbe, s rendezte és ihlette a szívnek kitöréseit; erény, lélek járt itt át mindent. Látta, hogy a szenvedés szent fiának útja, tehát az ő hivatása is, s úgy vette azt mint kitüntetést, mint koszorújába való vadrózsaágakat. Kívánt ez úton menni, hisz Jézus nyomaiban ment. – Mi pedig az édes, keserves Szűz nyomaiban járunk. Bosnyák Zsófia Sztrecsnó várából Teplickára járt templomba, télen is, hóban is, s ha szolgálócskája fázott, azt mondta neki: „Lépj az én nyomomba” s íme a nyom meleg volt. Izzó lelkek hóban, fagyban is meleg, kőben, sziklákban is puha nyomokat hagynak maguk után. Gyerünk nyomaikban! Mily dicsőséges s édes a Szűz lábnyomában járni; összetört sátánfejet, letör az hát tövist s bojtorjánt is.
