Figyeljünk meg egy művészt a műteremben: vésőjével dolgozik és alakítja a márványt, hogy megvalósítsa azt az eszményt, mely lelkét betölti. Mikor remekműve elkészül, azt mondjuk róla szabatosan, hogy a művész az alkotója; pedig a véső volt az eszköze, melynek feladata volt megvalósítani a művész eszményét. A mű a vésőnek tulajdonítandó, de ezt a vésőt a mester keze vezette és hozta mozgásba, viszont őt lángelméje irányította. Ez gondolta ki a létrehozandó remekművet.
Így van a szentségekkel is. A szentségek olyan jelek, melyek létrehozzák a kegyelmet, de nem főokai annak. Ez maga Krisztus; a megszentelő kegyelem egyedül tőle származik, mert ő egyetlen forrása. – A szentségek csupán eszközök. Hatásukat Krisztus szent emberségétől nyerik, mely egyesült az Igével és telve van isteni élettel. A pap személyében maga Krisztus keresztel, oldoz fel. „Péter keresztel? – kérdezi Szent Ágoston, – akkor Krisztus keresztel; Júdás keresztel? Krisztus keresztel.” Akárki legyen is a kiszolgáltató, Krisztus erejével cselekszik, Krisztus érdemeit alkalmazza ránk, az ő elégtételében részesülünk. Krisztus élete ömlik lelkünkbe ezeken a csatornákon.
Tehát a szentségek hatása, az isteni élet közlése Krisztustól származik. Életével és halálával ő érdemelt ki számunkra minden kegyelmet és azért rendelte ezeket a jeleket, hogy ezt a kegyelmet eljuttassa hozzánk. Ha hinnénk, ha megértenénk, hogy ezek a szentségek isteni eszközök – kétszeresen is isteniek: első és legfőbb forrásuk és végső céljuk szerint, – milyen nagy buzgósággal és milyen gyakran használnánk akkor ezeket az eszközöket, amelyekkel Megváltónk jósága elhalmozta földi utunkat!