„Lám, az én Uram, Jézus Krisztus, mikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmakat, s mikor szenvedett, nem fenyegetőzött. Így kell tennem nekem is. Hiszen én kéregető barát vagyok; az én koronám és mesterségem a koldulás”
„Édesanyja, Szent Mónika példájára nem szűnt meg fohászkodni tévelygő fiáért, különösen a Szűzanya helyi kármelita templomban tisztelt „csodálatos képe előtt” s imái ismét célt értek:
„Amikor én téged szívem alatt hordoztalak, azt álmodtam egykor, hogy farkassal vagyok viselős; de amely szemeim láttára templomba ment, és azontúl báránnyá lett. András magábaszállt, megtért s úgy döntött, hogy a karmelhegyiek szerzetébe lép”
„András életpéldája a Szűzanya tiszteletére, közbenjárásába vetett bizalomra tanít bennünket; valamint arra, hogy még a keresztényeknek is gyakran komoly megtérésre van szükségük”
Corsini Szent András élete kitűnő példa arra, hogy a Gondviselés mikép hajlítja magához a veszni indult lelkeket s miképpen fakaszt a száradó ágakon is illatos virágokat és ízletes gyümölcsöket. Szent András a bűnök gyermekének indult, s a kegyelem egyetlen érintésére magába tért és könnyelmű világfiból, úgyszólván napok alatt szentéletű aszkétává alakult át.
Atyai részről az előkelő és gazdag firenzei Korzíni családból származott. Jámbor szülei, kiknek házassága hosszú éveken át gyermektelen volt, sok és buzgó imádsággal esdekelték ki születését.
Különösen anyja, a jó Pellegrína asszony ostromolta könyörgéseivel állhatatosan és kitartóan az Ég urát. Nap-nap után felkereste a karmeliták templomát s ott a csodatevő Mária-kép előtt órák hosszat kérte a boldogságos Szűz hathatós közbenjárását és szent fogadást tett, hogy elsőszülött fiát Isten és a Szent Szűz különös tiszteletére adja.
A sok imádság és könny felhatott az égbe s 1302.november 30-án megszületett a várva-várt gyermek. Születését különös álomlátás előzte meg. Pellegrína asszonynak ugyanis álmában úgy tetszett, mintha farkast szült volna, mely azonban egy idő múlva kezesbáránnyá szelídült. A boldog szülők természetesen a legnagyobb gonddal nevelték gyermeküket. Egy ideig minden a legjobb rendben is ment. A tehetséges és szelíd gyermek a legszebb reményeket ébresztette. De tizenkét éves korában mintha kicserélték volna:
szüleivel szemben engedetlen és durva lett és úgyszólván minden idejét léha szórakozásokkal, játékkal, civakodással és vadászással töltötte. Ünnepnap és hétköznap mindegy volt neki, és még vasárnap is szívesebben hódolt vadász szenvedélyének, hogysem templomba ment volna.
A jó Pellegrína asszony hiába kérlelte, intette és fenyítette; ő haladt tovább a bűn és könnyelműség kényelmes útján. De az erős hitű anya egy pillanatra sem veszítette el reményét. Újból, nap-nap után elzarándokolt a csodatevő Mária kép elé és forró könnyeket hullatva kérte a Szent Szűz kegyes közbenjárását tékozló fiáért. És az Úr újból meghallgatta esdeklését.
Egy alkalommal, mikor András léha társaival ismét valamilyen mulatságra készülődött, Pellegrína zokogás közt így szólt hozzája:
„Valóban farkas vagy te, mint álmomban láttam. Vajon mikor jön el már az idő, hogy farkasból báránnyá változol!” Andrást, aki ekkor már tizenhetedik életévében járt, szíven találta síró anyjának kérdése. A kegyelem fényénél egyszerre ráeszmélt bűnös voltának tudatára; mély bánatot és szégyent kezdett érezni eddigi élete miatt. Rövid habozás után a karmeliták templomába sietett, odaborult a csodatevő Mária- kép elé, mely előtt anyja annyiszor imádkozott érette, és forró bánatkönnyek közt kérte közbenjárását, hogy szent Fia tegye öt alázatos báránnyá.
Amilyen váratlanul jött a megtérés, olyan mély és őszinte volt. Még ott a templomban elhatározta, hogy gyökeresen szakít eddigi életmódjával és belép a karmelita rendbe. Egyenesen a rend elöljárójához, Jeromos atyához sietett, és nagy alázatossággal felvételét kérte. Ezalatt szülei nem tudták mire vélni András hosszú elmaradását. Már mindenfelé kerestették, mikor váratlanul betoppant hozzájuk két karmelita, hogy a rend elöljárójának megbízásából megkérdezzék tőlük, hajlandók-e hozzájárulni fiuk szerzetbe lépéséhez. A jámbor öregek természetesen a legnagyobb örömmel adták beleegyezésüket.
A szerzetbe lépés új korszakot nyitott András életében. A léha örömök keresését a szigorú vezeklés és a kemény lemondás gyakorlatai váltották fel. Különösen az alázatosságba iparkodott minél mélyebben belegyökerezni. Kész örömest vállalt minden olyan munkát, melyet a közfelfogás terhesnek vagy éppen lealázónak tartott. Egymás után volt kapus, konyhaszolga, folyosótisztogató és alamizsnagyűjtő.
Alamizsnagyűjtő útjain nem egyszer volt alkalma találkozni korábbi barátaival, akik gúnyos nevetgéléssel és csípős megjegyzésekkel zaklatták. András azonban lehajtotta fejét és ilyenformán bátorította magát:
„Lám, az én Uram, Jézus Krisztus, mikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmakat, s mikor szenvedett, nem fenyegetőzött. Így kell tennem nekem is. Hiszen én kéregető barát vagyok; az én koronám és mesterségem a koldulás”
Komoly igyekezetének mihamar meg is lett a foganatja; fokról-fokra annyira vitte a szerzetesi tökéletességben, hogy rövidesen mintaképe lett szerzetestársainak. De nem kevesebb buzgalommal vetette magát a teológia tanulmányozására, s elsősorban ennek köszönhette, hogy elöljárói 1328-han felszentelése után a világhírű párizsi egyetemre küldötték. Itt három esztendőt töltött és mint kész tudós visszatért szülővárosába, ahol elöljáróinak bizalma nemsokára a perjel tisztébe emelte. Mint elöljáró még fokozottabb mértékben iparkodott jó példával ragyogni szerzetes testvérei előtt. De nagy hatással működött kifelé is.
Mint egyházi szónok évről-évre feltűnőbb eredményeket ért el; a haragosokat összebékéltette, a felfuvalkodottakat alázatosságra, a zsugorikat alamizsnaadásra, a megátalkodott bűnösöket magukbatérésre indította. Már az egész környék apostolaként tisztelte őt, mikor 1360-han meghalt a Firenzével szomszédos Fiesole püspöke, s a káptalan a nép általános örömére a szentéletű karmelita perjelt választotta utódjának.
András nagy alázatosságában méltatlannak érezte magát a magas méltóságra, s mindenképpen ki akart térni előle. Nagy titokban kiosont a városból s egy időre a határban levő karthauzi kolostor (Certosa di Firenze) szerzetesei közt vonta meg magát.
Már több napon át lappangott rejtekhelyén, mikor egy kisgyermek csodálatos módon felfedte titkát. Erre a fiesoleiek tömegesen hozzája sereglettek és sürgetve kérték őt a választás elfogadására. András a történtekben Isten ujját látta, s nem ellenkezett tovább. Elfogadta a püspöki méltóságot, de életmódjában továbbra is a régi szigorú szerzetes maradt. Úgyszólván állandóan böjtölt, mindig vezeklőövvel járt s nap-nap után elimádkozta a hét bűnbánati zsoltárt. Emellett valóságos apostola volt híveinek.
Így ír róla egy régi misszále:
„Előkelő firenzei család sarja; először kármelita, majd Fiesole püspöke lett. A szigorú vezeklés példaképe, a bűnbánati zsoltárokat naponként elimádkozta. Ezenkívül a felebaráti szeretetet gyakorolta. Különösen a tévelygők visszavezetésében volt kegyelemmel áldott.”
A szegényeket hétről-hétre maga köré gyűjtötte, gazdag alamizsnát osztott nekik s alázatosságból megmosta lábukat. De még a szegényeknél is szívesebben foglalkozott a megátalkodott bűnösökkel és szinte csodákat művelt velük. Mikor egy alkalommal Firenze, Fiesole és Bologna polgárai felzendültek az arisztokraták erőszakos uralma ellen, ő puszta megjelenésével lecsendesítette a veszedelmesnek ígérkező zenebonát.
Így múltak az esztendők szentünk felett, serény munkában és kemény önfegyelemben. Már a hetvenedik életévén is túl járt, mikor 1372 karácsonyán kijelentést vett a Boldogságos Szűztől, hogy a következő év vízkeresztjén meg fog halni. Gondosan előkészült a halálra. Január 5-én este maga köré gyűjtötte papjait, fennhangon elmondotta velük az apostoli hitvallást s azután buzgó imádságba merült. Hajnal felé csendesen felsóhajtott:
„Most bocsátod el, Uram, szolgádat a te igéd szerint békességben”, s kiadta lelkét.
Tetemét utolsó kívánságához híven küzdelmeinek és dicső győzelmeinek színhelyén, a firenzei karmelita templomban helyezték örök nyugalomra. A nép mindjárt halála után szentként tisztelte őt. IV. Jenő pápa 1440-ben a boldogok, VIII. Orbán pedig 1629-ben a szentek sorába iktatta.
ELSŐSZOMBAT
A Szűzanya nagy ígérete:
„Minden hónap első szombatján a pokol kapui zárva lesznek.
(Senki nem kárhozik el ezen a napon.)
A purgatórium ajtói megnyílnak, és sok lélek felmegy a mennybe.
Íme Fiam irgalmas Szeretetének műve, azon lelkek
megjutalmazására, akik tisztelik Szeplőtelen Szívemet.”
(Natália nővér naplójából)
Fatimai felajánlás Mária Szeplőtelen Szívének
Legszentebb Szűz Mária! Isten Anyja és a mi Anyánk! Szeplőtelen Szívednek ajánljuk magunkat, miután teljesen átadtuk magunkat az Úrnak. Vezess bennünket Krisztushoz, a Te egyszülött Fiadhoz és Isten egyszülött Fiához, általa és Vele pedig az örök Atyához! Így járunk, a hit, remény és szeretet fényében, hogy a világ megismerje, hogy Krisztust az Atya küldte, hogy számunkra elhozza örömhírét. Mint az Ő követei, hirdetjük Őt, és elvisszük irgalmas szeretetét a föld határáig.
Szeplőtelen Szíved anyai védelme alatt, egy népként Krisztussal egyesülve, halálával megváltva és föltámadásának tanúiként az Atyához megyünk. A legszentebb Szentháromság tiszteletére, akit imádunk és dicsérünk és magasztalunk mindörökké. Ámen.
FELAJÁNLÓ IMA A SZEPLŐTELEN SZÍVHEZ
Örök Atya! Szűz Mária Szeplőtelen Szíve által felajánlom Neked szeretett Fiadat, Jézust.
Az Ő fájdalmas kínszenvedése, drága szent Vére és kereszthalála által kérünk, térítsd meg a bűnösöket, mentsd meg a haldoklókat.
Szabadítsd ki a tisztítótűzben szenvedő lelkeket, szenteld meg a papokat, a szerzeteseket és a családokat: a mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen!
