Különben is, ha így cselekszünk, Istent dicsőítjük, kedves hódolatot mutatunk be neki. Miért? Mert Isten gondolata, hogy mindenünk meglegyen Krisztusban. Azért, amikor alázatosan beismerjük gyengeségünket és Krisztus erejére támaszkodunk, az Atya kegyesen és örömmel tekint ránk, mert ezzel kijelentjük, hogy Fia az egyetlen közvetítő, akit ő adott a földnek.
Nézzük, mennyire meg volt győződve erről az igazságról a nagy apostol is. Egyik levelében, mikor bevallja, hogy mennyire szerencsétlen, mennyi küzdelmet kell vívnia a lelkében, ezt írja: „Örömest dicsekszem erőtlenségeimmel”. A helyett hogy keseregne gyöngeségei, gyarlóságai, küzdelmei miatt „dicsekszik” velük. Nem különös ez? De mély magyarázatát adja: „…Hogy ne az én erőm, hanem Krisztus ereje, Krisztus kegyelme lakozzék bennem, amely győzelemre segít”, és hogy őt illesse meg egyedül minden dicsőség.
Sőt, mikor Szent Pál gyöngeségünkről beszél, még tovább megy és ezt mondja: Magunktól nincs egy jó gondolatunk, az ég számára értékes gondolatunk sem: „Nem mintha elegendők volnánk valamit gondolni magunktól, mint önmagunkból”. Pedig Isten ihlette, mikor ezeket a szavakat leírta. A magunk erejéből nem tudunk egy jó gondolatot sem létrehozni. Minden jót, ami jó csak van bennünk, mindent, ami érdemszerző az örök életre, Istennek köszönhetünk, Krisztus által. „A mi elégséges voltunk az Istentől van.” „Isten az, aki bennünk a (természetfeletti) akarást és véghezvitelt egyaránt műveli”, jóakarata szerint, mert ez az ő tetszése. – Tehát önmagunktól nem tudunk sem természetfeletti módon akarni, sem valami jó gondolatot létrehozni, sem cselekedni, sem imádkozni: semmit sem tudunk: „Nálam nélkül semmit sem tehettek”. Sajnáljuk ezt? Semmiképpen se!