írta: Teleki Béla, 2022 június
A II. vatikáni zsinat interpretációjának, a liturgikus reform időszakának ellenforradalmára volt Marcel Lefebvre érsek. Különútja, mely a kiközösítéshez vezetett, egy kontroverzális összeesküvés-elméleten alapszik. Ennek része, hogy a Vatikán ‘60-as évekbeli teológiai és politikai fordulata olyan külső erőket szabadított be a szervezetébe, melyek megszüntetni kívánják a papi rendet, deszakralizálni a templomokat, összemosni a vallásokat és relativizálni a tanítást. (Lásd bővebben Robert Diamant-nak adott interjújában, 1990-ből.[1]) XVI. Benedek a kiközösítést semmisnek minősítette 2009-ben, a Testvérület pedig mára elismerten katolikus.[2] Az általuk képviselt vádak mindenesetre igazabbak, mint valaha.
A paphiány égető és – mivel minden a klérus munkájára épül – a teljes egyházi apparátus összeomlásával fenyeget. Először plébániák szűnnek meg és templomokat rombolnak le, aminek tanúi vagyunk. Később egyházmegyéket vonnak össze, a katolicizmus pedig visszaszorul egész országokból, földrészekről. Ezzel szemben az egészséges vallási élet virágzó, tiszta hitet szül, aminek közegében erős elköteleződés serken. Ha minden katolikus fiatal vonzalmat érez a szent élet legteljesebb formájára, szívében nyitottságot táplál Isten szavára, akkor elhívások történnek, amire megfelelő válaszok születnek. A válaszokból az Egyház hivatali oldala kényelmesen válogathat, kiszűrve a legjobbakat.
Ha a vallási élet virágzó (ahogy az volt az ‘70-as évekig, a világ nyomása ellenére is), akkor valami ostoba változást kell beiktatni a kiválasztásba, a válaszok begyűjtésébe ahhoz, hogy elérjük a mai állapotokat. Ugyanis nemcsak a szemináriumi jelentkezések csökkentek le, hanem a kilépések és a felszenteltek hivatás-elhagyása (laicizálása) is tömegessé vált. Lefebvre szerint az ostobaság mögött látnunk kell a szándékolt belső bomlasztást a hivatások kezelése terén. “Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz” című könyvében a liturgikus reform ideológusainak magánvéleményére mutat rá, akik az új liturgiát átmenetinek tekintették az általános papság kötetlen gyakorlata felé (Ős-Kép Kiadó, 2021, 34-35. oldal). Tervük megvalósulni látszik, amikor a szentmisék igeliturgiákkal, nászmisék szertartásokkal, gyóntatások “általános közös feloldozással” helyettesítődnek.
Ezek szerint az elmúlt 50 évben lázas küzdelem folyik a hivatások ellen. A forgatókönyv már a – hivatások tekintetében teljesen felesleges – II. vatikáni zsinat előtt létezett, a fokozatos és folyamatos liberális változások pedig tönkretették a működő rendszert. A következőkben teoretikusan áttekintjük, milyen lépések voltak szükségesek ehhez. A kérdést úgy is feltehetnénk, hogyan akadályozzuk meg a szolgálati hivatások kibontakozását?
1. Szüntessük meg a régi liturgiát.
Az első és legfontosabb lépés annak az áldozati formának a megszüntetése, ami felöleli a római rítust, a Katolikus Egyház uralkodó hagyományát. A zsinat előtti liturgia bevált és kétségtelen kegyelmi forrás volt. Ha csökkenteni akarjuk a hivatások számát, el kell zárni ezt a “kegyelmi csapot”. Gyengíteni kell a szentmise, a szentségek kiszolgáltatásának erejét a szöveg és a jelképrendszer megzavarásával. Helyettesítsünk egy tökéletes rendszert egy tökéletlen, világias szedett-vetettel. Az Úr elfogadta Ábel, Ábrahám, Jákob vagy Ezekiel áldozatát, de vajon el fogja-e fogadni a modern ember kénye-kedvét?
2. Üldözzük a hagyományhűséget.
Ahhoz, hogy elbátortalanítsuk a hivatás felé klasszikus módon közelítőket, nem csak mellőzni, hanem üldözni kell a régi liturgia gyakorlását. Tegyük önellentmondásossá a katolikus hagyományt azáltal, hogy szabotáljuk a történelmi folytonosságot. A visszatartó erőkre, konzervatív érzelmekre, a bizonytalankodókra reagáljunk intézményes modernizmussal, erőszakos liberalizmussal. A katolicizmus helyett az ökumenizmust kell előtérbe engedni: egy pap nem különb a muszlim imám vagy evangélikus lelkésznő társától. A hierarchia hatalma forduljon a visszájára, hogy a hivatásra készülők kiábránduljanak és hitükben megcsömörüljenek. A tradicionalizmust, mint olyat, illegálissá kell nyilvánítani, ahol felbukkan, csírájában elfojtani. Így nem alakulhatnak ki azok a tekintélyelvű közösségek, amik korábban ontották a szemináriumok és kolostorok jelentkezőit.
3. Számoljuk fel a hivatások fokozatait.
Az oltárszolgálat tisztségei a korai keresztény időkben rögzültek. A kisebb rendek (portiarius, lektor, exorcista, akolitus és szubdiakónus) a fiatal fiúk számára fokozatokat jelentettek a papság felé. A szolgálatok püspöki/papi felavatással léptek életbe, előfeltételük a tonzúra (jelképes hajvágás) volt. Minden rend külön ruhát, feladatot, alá- és fölérendeltségi viszonyt jelentett. Minden pozíció felelősséggel járt, misztériumba mélyült, felfelé, a szent papság felé mutatott. Ha ezt felszámoljuk – ahogy felszámoltuk -, megszűnik a hivatás felé vezető út gondozása, tehát az elhívottaknak egy szakadékot kell átugrani, “mezei” ministránsból lesznek kispapok, novíciusok. Szintén, e feladatokból származó kegyelmektől is elesik a jelölt és környezete.
4. Formáljuk át az Oltáriszentség tiszteletét.
Katolikusságunk központi eleme a ránk bízott Jézus Krisztus valóságos jelenléte. Valaha ezt a titkot fejezte ki az elválasztott szentély, a gazdag díszítőelemek, a takart papi tevékenység stb. A titokzatosság és az anyagi áldozat tiszteletet ébreszt. A tisztelet az áhítattól, alázattól, méltóságtól elválaszthatatlan. Ezt aláásandó közvetlenné kell tenni az Oltáriszentséggel való kapcsolatunkat. Lehetővé kell tenni, hogy a hívek kézbe vegyék, pap nélkül, profán zenével Szentségimádást szervezzenek és őrizetlenül hagyják, (“rendkívüli” megbízással) magukkal hordozhassák. Ezáltal megszületik a gyengébbekben a kétség a valóságos jelenlétben, laikusok és papok egyaránt elvesztik a hitüket. Ha nem jelent transzcendentális kiváltságot papnak lenni, akkor menedzserré, vezetővé fokozódik le a hivatás.
5. Vezessük be a modern tudományokat.
A klasszikus szabad művészetek rovására teret kell engedni a felvilágosodás modern akadémizmusának, a specializált, ateista tudományoknak. Az egyházi teológiát, nyelvet, zenét ki kell szorítani a közoktatásból. A szabad tanrendet önként fel kell adni az állami javára. Meg kell hamisítani a történelmet, hogy befeketítse és szégyenletessé tegye a pápai örökséget. Érvényesüljön a relativizmus a hivatásgondozásban is, hogy a fiatalok elbizonytalanodjanak. A pragmatizmus (haszonyelv) vezérelje választásukat, mikor világi szakma és egyházi hivatás között kell dönteniük. Az új (korábban tiltott) tudást elsősorban a főiskolán kell megvalósítani, ahol a fiatalok megbánják a döntésüket.
6. Vezessük be a vegyes oktatást.
Az archaikusan patriarchális egyházi nevelésben különválik a férfi és női szerep. Mindenki a maga nemiségének megfelelő impulzusokat kell kapja, hogy egészséges, tudatos keresztény felnőtté váljon. A katolikus oltárszolgálat – csakúgy mint a közéleti szereplés, a honvédelem és az apaság – egykor kizárólag férfiaknak volt fenntartva. Férfias hivatáshoz férfias lelkület, öntudat szükséges. Ezért be kell engednünk a feminizmus ideológiáját ahhoz, hogy a fiúk alsóbbrendű öntudatlanná, a lányok lázadó képtelenségekké formálódjanak. Koedukálttá kell tennünk az egyházi iskolákat, hogy a mentális határvonalak ne tudjanak elrendeződni. A pubertálók identitásválságát így lehet fokozni, a felnőtt szerepek – ezáltal az élethivatások determináltsága – iránti vonzalmat így lehet csökkenteni.
7. Engedjük a női ministrálást.
Mivel a papok férfiak, a papi hivatásra készülők is a fiúk közül kerülnek ki. Ahhoz, hogy őket elbátortalanítsuk, az oltárszolgálat férfias jellegét kell megszüntetni. A feminin atmoszféra a szentélyben (lobogó haj, nőies mozdulatok, vékony hangú felolvasás stb.) komolytalanná és kellemetlenné teszi egy fiú számára a ministrálást. Kellemetlenné, mivel a lányok iránti természetes vonzalom, gáláns figyelem elidegeníthetetlen részét képezi a hím magatartásnak – ami nyomokban kisfiúkban is megvan. Tehát kislányok és asszonyok kellenek az oltár köré, hogy a fiúk, a potenciális papjelöltek (szemérmükben vagy bujaságukban) elbizonytalanodjanak.
8. Engedélyezzük a női akolitusokat.
Ha a ministránsokat elintéztük, mehetünk egy szinttel feljebb. A papi hivatás előszobájába be kell engednünk a nőket. Ennek elvi hátterét a modern demokráciából meríthetjük, amely ellen ugyan a legutolsó zsinatig küzdött az Egyház, de mára beletörődött. A modern demokrácia egalitarizmusra, egyenlőségre épül. Az egyenlőség jegyében mindkét nem ugyanazokat a társadalmi feladatokat ellátni hivatott. Ha nők áldoztatnak vagy igeliturgiát vezetnek, liturgikus öltözetet hordanak, akkor az egyszerű nép tudatalattijába, de különösen a gyermekek tudatosságába beivódik a kétség, mely a katolicizmust ezidáig nem ember művéből, hanem az apostolok szent hagyományából eredeztette.
9. Tűrjük meg a hivatáselhagyást.
A hivatás elhagyása (laicizálás), a szent fogadalom megszegése aposztázia, azaz súlyos bűn. Ezt a bűnt az Egyháznak tolerálnia, megértően kezelnie kell ahhoz, hogy hiteltelenné váljék. Meg kell teremtenie az adminisztratív kereteit annak a lehetőségnek, ha valaki egy idő után önként lemondana a papi hatalmáról, de katolikus (illetve ökumenista) kíván maradni. A hivatásbeli válságot viszont intézményes megoldás nélkül, felületesen kell tartani, individualizálni. Botrány, kiátkozás és nyomásgyakorlás helyett készségesen biztosítani kell a kilépett papok továbbhaladását. Ezzel azt az üzenetet közöljük, hogy a klérus és laikus közötti állapot könnyen átjárható, az elhívás pedig nem végleges.
10. Tűrjük meg a szexuális szabadosságot.
A katolikus tanítás hagyományos álláspontja helyett lazítanunk kell a szexualitásra vonatkozó kritériumokon. El kell fogadnunk a változó korok új szemléletét, a boldogságra való modern jogot, a szexualitást, mint magánügyet. Ezek alapján módosítani kell a házasságon kívüli és belüli érintkezésről szóló útmutatást, azaz a tisztaság fogalmát. Megértőnek kell mutatkoznunk az életellenes családtervezés, a fogamzásgátlás iránt. A szüzesség nem lehet többé ideál, a hivatásbeli nőtlenség (ill. férjezetlenség) Istennek-tetszőségét kétségbe kell vonnunk. Ezáltal a cölibátusra készülők, a papok is elbizonytalanodnak. Szívükbe töremkedik a kétség, mely a világi feloldódásban onanizálást (önkielégítést), szerető-tartást, pedofíliát, homoszexualitást és más bűnöket eredményez. A legjobb, ha ezeket a félrelépéseket elkendőzzük, halogatva egy nagy botránnyá halmozzuk, amely – a statisztikák és a józan ész ellenére, a média segítségével – végképp aláássa az egyházi hivatás tekintélyét.
11. Mutassunk rossz példát.
Bűnös, hitükben megrendült, hivatásukban kiégett papokra van szükség ahhoz, hogy a rossz példa megingassa a hivatásra hozott döntéseket. A hagyományok tiltásával “Pandora szelencéje” kitárul, az atyák és szerzetesek saját, járatlan útjaikat keresik a modernségben. Valaki visszatalál, valaki végérvényesen eltéved, magával rántva a rábízott nyájat. Rossz példákat kell propagálni, extremitásokkal (súlyemelő pap, homokos pap, sztárpap, Instagram-pap stb.) elriasztani a normális érdeklődést. Felszínes, kollektív bűnbánattal listáznunk kell a bűnbe esett papokat, bűntudatot kell táplálnunk a mi “diszkriminatív, képmutató” Egyházunkról. Liberális, relativizáló klerikusokat kell a fontos pozíciókba helyezni, akik semmitmondó prédikációkkal, negatív autokráciával és könnyelmű életvitelükkel hűtik le a vallásos kedélyeket. Fontos, hogy a mindennapi életben a közember ne lásson reverendát, hagyományosan esztétikus miseruhát és templom-berendezést. Ha megpróbálunk lépést tartani a modern művészetekkel, nyelvezettel, gondolatisággal, esetlennek tűnünk még a többi zsugorodó “felekezethez” képest is.
12. Gyengítsük meg a családot.
A gyenge hitű család egyenlő a gyenge Egyházzal. A hivatások elkerülése végett kiemelt jelentőségű, hogy a családtagok gyengék, zavartak, bizonytalanok legyenek. A szentségi házasság követelményeit minimumra kell szorítani, a házasságfelkészítést és a családpasztorációt át kell engedni a világi hívőknek. Mitöbb, be kell engedni a templomba a nem-szentségi és a vegyes házasságot. Az elsőáldozásnál, első gyónásnál, bérmálkozásnál formaiságokra kell szorítkozni, hogy összességében egy aranyos, kedves emléknél több ne legyen. Az Egyházban lazuljon a fegyelem (kivéve a tradicionalizmus ellehetetlenítését), ami a családi fegyelemre is kihat. A nagycsaládos, minden nap templomba járó, egy-kereső, hivatásokat termelő katolikus minta így szűnik meg, válik különcséggé, “felelőtlenséggé”, gazdasági csőd-vállalkozássá.
12 pontunk hosszú utat ír le, sok erőfeszítést és kitartást igényel a reformerek részéről. Az eredmény azonban, amiért küzdeni érdemes, garantált. Fontos az “apránként-adagolás”, a látszat fenntartása, többoldali front. Segítségünkre van ebben a Sátán, aki örök és egyetlen tervét, az igaz hit megdöntését félremagyarázásokon, eretnekségeken keresztül igyekszik elérni. Az elmúlt 50 évben ez a következőképp valósult meg. A liturgiai változások a zsinat nyomán érvényesültek, az új miserend 1970-ben lépett érvényre. Ez még csak engedélyezte az anyanyelvi és a hívekkel szemben, az Istennek háttal végzett misézést – később álatlánossá vált. Aki nem fogadta el a változásokat, azt mellőzik, felfüggesztik, kiközösítik a mai napig. 1972-ben megszüntették a kisebb rendeket. Csak az olvasó és gyertyatartó maradt, de bővített, papi feladatokkal, felavatás helyett kinevezéssel osztják ki. Valamivel később már általánosan elterjedt az ideiglenes kinevezések gyakorlata. Mára a legtöbb helyen nem is alkalmaznak egyházi szolgálatokat, helyette – protestáns mintára – liturgiai munkatársakat foglalkoztatnak. A kézbe áldozás tiltott gyakorlatból engedélyezetté 1977-ben vált az USA-ban, 1986-ban Magyarországon. Klasszikus tudományok mellőzését és a felsőbb osztályok koedukációját nálunk a kommunizmus, odaát a neoliberalizmus terjesztette el. A nők oltárszolgálatát 1994-ben, akolitusságát 2021-ben engedélyezték.[3] Az elmúlt évtizedekben mintegy 70 ezer pap hagyta el hivatását[4], több ezren kerültek szexuális zaklatás vádja alá. A katolikus családok összehasonlításban progresszív értékítélőnek számítanak, felük elfogadja az “alternatív családmodellt” (csonka és azonos nemű szülőséget).[5]
Miközben ma sóhajtozunk és könyörgést végzünk, hogy az Úr “küldjön munkásokat a szőlőbe”, nem vesszük észre, hogy ezt a “küldést” módszeresen akadályozzuk. Az Úristen mindig kész volt mártírokat hívni seregébe, ami ma egy elhivatott pap sorsa lenne. Viszont ha a családban, a közösségben, szűkebb és tágabb Egyházban nem szedjük össze magunkat, nem térünk vissza az igaz ösvényre, kérésünk jogtalan és ezáltal meddő marad.
A tradicionális – de Lammenais-től való megkülönböztetésül mondjuk inkább: hagyományhű álláspont már-már ironikussá válik, amikor az egyházi hierarchiát védve az egyházi hierarchiát kritizálja.[6] Mégis, ez az egyetlen ismert út, a katolikus út, amely az Egyház gyógyulását elősegítheti. Nincs több időnk kísérletezni. Elérkeztünk a visszatérés pillanatához, a reform reformjához, ami a családban, az imaközösségben, a plébánián, az iskolában és munkahelyen kell megvalósuljon, a hivatások érdekében. Közben nagyon sokan, nagyon elhivatottan ellenünk dolgoznak.
[1] https://librarius.hu/2020/06/08/egy-30-eve-keszult-erseki-interju-kerult-elo-amit-a-times-nem-kozolt-le-csak-kifizette/
[2] https://hcs.fsspx.org/en/news-events/news/unity-faith-pope-francis-canonical-recognition-sspx-30140
[3] https://katolikus.ma/miert-fontos-a-nok-lektorra-es-akolitussa-avatasa/
[4] https://fsspx.news/en/news-events/news/40-years-almost-70000-priests-have-left-church-21583
[5] https://www.pewresearch.org/religion/2015/09/02/u-s-catholics-open-to-non-traditional-families/
[6] https://www.jesuit.ie/blog/dermot-roantree/the-traditionalist-dilemma/
