ELŐADÁS: A X. PIUSZ PAPI TESTVÉRÜLET BEMUTATÁSA – SZEPT. 3. PÉNTEK, 18.00
„Testvérületünk egy nagyon különleges helyet foglal el abban a helyzetben, melybe az Egyház zuhant az elmúlt 60 évben, s melyben maga a Testvérület felnövekedett. A küzdőszellem a Testvérület alapvonásává vált. Kezdettől fogva ez volt az eszköz az Egyház ellenségeinek hittel, bátorsággal és kitartással való leküzdésére. Azonban nem szabad szem elől tévesztenünk e küzdelem mély értelmét, ami – ha kissé elgondolkodunk, – nem kivételes és nem is egyedi. Az Egyház természete itt a földön, hogy küzdő Egyház legyen. A Testvérület része a Katolikus Egyháznak, tehát szükségszerűleg harcias, küzdő szellemű.
Nézzük, milyen is ez a küzdelem! Kezdettől fogva és most is harcolunk a papság megőrzéséért, ezen kívül a szentmise és a liturgia megőrzéséért. Valamint kétségtelenül miénk a harc a hit megőrzéséért, és a katolikus tanítás megvédéséért, amelyet tragikus módon még Rómában is fenyeget a rohamléptekben haladó hitehagyás. Végül, mintegy összefoglalásként, harc Krisztus Királyért, hogy ő uralkodjon a lelkek és nemzetek fölött.” (Részlet Davide Pagliarani, a Testvérület 50. évfordulója alkalmából írt leveléből)
A HÉT FŐBŰN MEGFONTOLÁSA GYÓNÁS ELŐTT
A gőg, az elbizakodottság és a kevélység a mai időkben különleges szerepet játszik, mivel az isteni jogokat tökéletesen elfelejtették, és helyette mindenütt az emberi jogokat hirdetik. Az önzés és a kényelemgondolkodás napjainkban a végtelenbe növekszik. A kritika-szenvedély a gőg következménye, csakúgy mint az akaratosság, az önszeretet és az érzékenység. Az irigység mélyen gyökeredzik az ember megromlott természetében. A materiális javakért folyó küzdelem, különösen az örökségeknél, némelykor évekig tartó ellenségeskedésekhez vezet. A fösvénység magában hordja gonoszságát; különösen azoknál az embereknél csúnya vonás, akik gazdagon meg vannak áldva földi javakkal, hogy a szegényeken segítsenek, és Isten birodalmának felépítésében hatékonyan részt vegyenek, és ezt még sem teszik meg. Különös figyelmet érdemel a jóra való restség szellemi területen, melyet némelykor még a hagyományhű katolikusok körében is megtalálunk. Sokan megelégszenek a vasárnapi misével, talán még a szentgyónást is elvégzik rendszeresen, de ennél tovább nem jutnak. Az apostoli buzgalom, a missziós gondolkodás, a hitben való továbbképzés, a földi rend átitatása keresztény ideákkal nem szívügyük. Nem törekednek eléggé az erények elnyerésére és a keresztény tökéletességre. A televízióideál tökéletesen tönkretette ezt a példaképet. Az időpocsékolás, a vagyon elszórása vagy a tehetség kihasználatlansága szintén nem Istennek tetsző dolog. A keresztény élet rendszeres, nem kaotikus, nem olyan, ahol minden össze-vissza történik. A továbbiakban még olyan dolgokat kell megemlíteni, melyek a szenvedélyek és a függőség területére tartoznak, mint például az alkoholizmus, a drogok, a játékszenvedély és a fiatalok telefonfüggősége. Végezetül emlékeztetni kell az idegen bűnökre, azaz mások azon vétkeire, melyeket a mi hibánkból követtek el. Ide tartozik például
a könnyelmű és szégyentelen ruházkodás, a gyermekek rossz nevelése, az orvosok házaspároknak adott felelőtlen tanácsai, a tömegmédiák naponkénti megbotránkoztatásai. Másokat megbotránkoztatni, annyit jelent, mint gonosszá tenni, mások bűnének okozója lenni. Az alapos lelkiismeretvizsgálatnál mindenekelőtt az fontos, hogy erkölcsi nyomorúságunk gyökereit felfedezzük, a bűn lehetőségeit becsületesen bevalljuk, és az okokat megszüntessük. Ne ringassuk magunkat illúziókba. Szent Pál apostol egész sor bűnt sorol fel, melyek kizárják az embert Isten országából, vagyis a halált viszik a lélekbe: „kicsapongás, tisztátalanság, fajtalanság, bálványimádás, babonaság, ellenségeskedés, viszálykodás, vetélkedés, harag, veszekedés, szakadás, pártoskodás, irigykedés, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók.” (Gal 5,19-20)
A TEMPLOMBA LÉPÉS
Azért megyünk templomba, hogy a pappal együtt megünnepeljük a szentmisét. A szentmise Krisztus keresztáldozatának megújítása, ha másképp kívánjuk mondani: Benne Jézus Krisztus áldozata válik jelenvalóvá. Azért lépünk be a templom hajójába, hogy Jézust az Oltáriszentségben imádjuk, így készüljünk fel a szentmisére. Tudatában vagyunk-e már akkor, amikor belépünk a templomba, kihez is megyünk? Betölti-e bensőnket teljesen, hogy Jézus teljes szeretetével és dicsőségével vár minket? Azzal az alázattal lépünk-e be a templom hajójába, amely Pétert is eltöltötte kicsiny hajóján? Ő akkor így szólt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös vagyok!” (Lk 5,3) Aki már a templomba vezető úton azon fáradozik, hogy Péter alázatos lelkületét alakítsa ki magában, a templomba lépéskor belsőleg teljesen eggyé lehet az oltárt körülvevő angyalokkal, és lélekben zengheti: „Szent vagy, szent vagy, szent vagy!” – és így teljes szívével, teljes lelkével és minden erejével kitárulkozhat, hogy a szent áldozatot a pappal együtt méltóképp megünnepelje.
Szűz Mária, Isten kegyelmének közvetítője, aki Jézus áldozatát átélted, járj közben számomra a kegyelemért, hogy Krisztus áldozatát méltóképpen, teljes önátadással ünnepelhessem a pappal együtt.
SZABAD-E ELLENÁLLNI A PÁPÁNAK
A héten újabb hiánypótló cikk jelent meg az invocabo oldalon. A teljes cikk elolvasására buzdítva, íme egy rövid részlet belőle: Bellarmin Szent Róbert leírta, hogy mit kell tenniük a katolikusoknak, amikor egy olyan pápával állnak szemben, aki az Egyház elpusztítására törekszik: “Ahogyan szabad ellenállni egy pápának, aki a testet támadja, úgy szabad ellenállni neki akkor is, ha a lelkeket támadja, vagy a polgári rendet zavarja, vagy mindenekelőtt, ha az Egyházat akarja elpusztítani. Én azt mondom, hogy jogszerű ellenállni neki azzal, hogy nem tesszük meg, amit parancsol, és akadályozzuk akaratának végrehajtását.” Marcel Lefebvre érsek egy 1988-as nyilatkozatában bővebben kifejtette ezt: “Most az engedetlenségünket a katolikus hit megtartásának szükségessége motiválja. A nekünk adott parancsok világosan kifejezik, hogy azért kapjuk őket, hogy arra kötelezzenek bennünket, hogy fenntartás nélkül alávessük magunkat a II. vatikáni zsinatnak, a zsinat utáni reformoknak és a Szentszék előírásainak, vagyis azoknak az irányzatoknak és cselekedeteknek, amelyek aláássák hitünket és tönkreteszik az Egyházat. Ez lehetetlen számunkra. Az Egyház rombolásában való közreműködés az Egyház elárulása és Urunk Jézus Krisztus elárulása. Mármost minden teológus, aki méltó erre a névre, azt tanítja, hogy ha a pápa cselekedeteivel rombolja az Egyházat, akkor nem engedelmeskedhetünk neki… és tisztelettel, de nyilvánosan meg kell őt dorgálni.” (invocabo.wordpress.com – Robert Morrison: Ferenc, a romboló megértése)
