„Amint pedig megszünt szólani, mondá Simonnak: vidd a mélyre…” (Luk. 5,4). a) E mélységek saját lelkünkben nyílnak. Állunk a végtelen tornácaiban; e tornácok fölségesek; e tornácban üti fel trónját a tudomány, s beszél arról, ami igaz és való; a művészet itt tárja elénk a harmóniák játékát; az élet itt zsibong, az a mély ösztönű s mégis kimondhatatlanul felületes élet. Innen […]

„Lőn pedig, midőn a sereg rája tódult, és ő a Genezáret tava mellett állt, látott a tó szélén két hajót állni s bemenvén egyik hajóba, mely Simoné volt, kérte őt, hogy a parttól vigye beljebb egy kevéssé és leülvén, tanítá a hajócskából a sereget” (Luk. 5,1). a) Mily kedves kép! A tóduló tömeg s a magát elkülönző Jézus; elkülönzi magát, […]

„És korán reggel fölkelvén, kiméne egy puszta helyre és ott imádkozott. És mikor megtalálták őt, mondák neki: Mindnyájan keresnek téged” (Márk 1,35). a) Mindnyájan keressük őt, mert először is megnyugvást ad nekünk az iránt, hogy bűneink megbocsáttatnak, s azután, hogy részünk lesz a diadalmas, isteni, örök életben. Lelkünk mindenekelőtt bűnbocsánatot sürget, mert az erkölcsi világrend fölségében észreveszi s imádja a […]

„Jézus a zsinagógából Simon házába méne. Simon napa pedig nagy hideglelésben vala, és könyörgének neki érette” (Luk. 4,38). a) A léleknek is vannak lázai, sőt a tisztulási folyamat is láz, mely nem esik meg fájdalom nélkül. Lesznek kínjaink, melyek tűzként égetnek, s hevükben bűnös hajlamaink s kívánságaink Istennek tetsző energiákká változnak el. – A nyugtalan, kapkodó lélek is lázas. Az […]

„Úgy tanítá őket, mint akinek hatalma vagyon és nem, mint az írástudók” (Márk 1,22). a) Jézus, mint ember a világnak az Istennel érintkező pontja és kapcsolata, csupa élet és erő. Emberi lelke az Isten-fia lelke, mely látja az Istent, s bár véges lévén, föl nem fogja egészen, mégis Isten-látásában mérhetetlenül bölcsebb, mint a földön járó, indukcióval s szillogizmusokkal dolgozó géniuszok. […]

„Jézus elmenvén a Galileai tenger mellett, láta két testvért, Simont és Andrást, amint hálót vetettek a tengerbe s mondá nekik: Jöjjetek utánam és emberek halászaivá teszlek” (Márk 1,16). a) Istent közvetlenül nem ismerjük, hanem közvetve, s ott is erdőnél, óceánnál, égboltnál kimondhatatlanul jobban vezet az Isten önmagához a történelem által, elsősorban s véglegesen Krisztus által. De hol van Krisztus maga? […]

„Mondá neki Jézus: hacsak jeleket s csodákat nem láttok, nem hisztek. Mondá neki a királyi ember: Uram, jöjj le, mielőtt meghal fiam” (Ján. 4,48,49). Az ember eljár mindenütt, ahol szüksége, nyomorúsága jelentkezik; ha beteg, gyógyulni akar, ha veszedelem fenyegeti, Jézushoz fut; de az Úr azt akarná, hogy bajaink s szenvedéseink enyhítésére elsősorban is mély, lelkes hitet szerezzünk magunknak. Hinni, Istenhez […]

A kafarnaumi „királyi ember” Jézushoz ment s kérte őt, hogy jöjjön s „gyógyítsa meg az ő fiát, mert már halálán vala” (Ján. 4,40). a) A „királyi” embert hite vezeti Jézushoz; mutatja neki, hogy kihez menjen s mit gondoljon, mikor a természet már nem segített; hogy mit reméljen, mikor emberi erő már nem állt szolgálatára. Ime, a hit elborult lelkünknek derengő […]

a) „Jöve tehát Szamaria városába, mely Szikarnak neveztetik… Ott vala pedig Jákob kútja is. Jézus tehát elfáradván az úton, oda üle a kút fölé. Egy asszony jöve oda Szamariából vizet meríteni. Mondá neki Jézus: Adj innom” (Ján. 4,5). Adj innom. Eltikkadt vándor vagyok, lelkeket keresek; voltakép ők italom, s az Isten akarata ételem; de téged is kérlek, adj innom. „Sitio.” […]

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adá…” (Ján. 3,17). a) Fiában szeretett minket. Míg nem így szeretett, nem igen értettük. Végtelen ő s nincs emberi érzelme, a gerjedelmek változatai nem járnak benne; nem lélekzik, nem piheg, nincs vére; tiszta, végtelen szellem ő. A természetben kimutatta, hogy szeret. Ragyogó napot teremtett, de jeges tengert s jégmezőt is, – virágillatot, […]