A remény legyen elsősorban biztos és szilárd, mint amely Isten jóságára, szeretetére épít, isteni ígéretekre támaszkodik. Van‑e ennél rendíthetetlenebb fundamentum? Már pedig Isten számtalanszor s végtelen keggyel megígérte, hogy minden embert üdvözíteni akar (Vö. 1Tim 2,4), mert szeret mindent, ami van, mivel gyűlölve semmit sem rendelt vagy alkotott. (Vö. Bölcs 11,25) És ebből kifolyólag meg is adja mindnyájunknak az üdvösség bőséges eszközeit. „Bízzál azért Istenedben mindenkoron!” (Oz 12,6) Mert „ki még tulajdon Fiának sem kedvezett, hanem mindnyájunkért adta őt, hogyne ajándékozott volna ővele nekünk mindeneket is?” (Róm 8,32)
„Boldog, akinek reménysége az ő Urában Istenében!” (Zsolt 145,5) „Ez igék hitelesek és igazak.” (Jel 21,5)
Mindazonáltal a reménynek bizonyos üdvös félelemmel kell párosulnia az apostol igéi szerint: „Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségteket” (Fil 2,12) Nem jelent ez ingadozást Istennel szemben, hanem nagyon is megokolt óvatosságot önmagunkkal szemben, kik gyarlóságunkkal s törékenységünkkel Istennek legjóságosabb szándékait is meghiúsíthatjuk. Isten ugyanis úgyszólván minden javunkat saját közreműködésünktől tette függővé s „aki bennünket nélkülünk teremtett, nélkülünk nem fog üdvözíteni”. (Szent Ágoston) „Aki tehát magát állani gondolja, vigyázzon, hogy el ne essék.” (1Kor 10 k.) „Aki gazdag örökségre vár – mondja Szent Izidor – és fél, nehogy azt elvessze, nem lehet nyugodt. Akinek pöre van, melytől dús jóléte vagy végső szegénysége függ, mindaddig nem nyughatik, míg pörében az ítélet ki nincs mondva.”
Ez a félelemmel mérsékelt remény s reménnyel enyhített félelem az üdvösség s életszentség legbiztosabb s legalkalmasabb útja.