I.
Uram, nem vagyok méltó a te vigasztalásodra, sem semmiféle lelki látogatásra.
Azért hát méltón bánsz velem, amikor elnézed ínségemet és elhagyatottságomat.
Hiszen ha tengernyi könnyet onthatnék is, akkor sem volnék méltó vigasztalásodra.
Azért semmi másra nem vagyok méltó, csak az ostorra és a büntetésre, mert gyakran és súlyosan megbántottalak, és sokmindenben nagyon vétkeztem.
Bizony, ha mindent latra vetünk, a legkisebb vigasztalást sem érdemlem.
De te kegyes és irgalmas Isten, nem akarod, hogy teremtményeid elvesszenek, mert így mutatod meg jóvoltod gazdagságát irgalmasságodnak edényei iránt, érdemünk nélkül is méltóztatol vigasztalást szerezni a te szolgádnak minden emberi mértéken fölül.
Mert a te vigasztalásaid nem olyanok, mint az emberek vigasztaló szava.
Mit cselekedtem, Uram, hogy mennyei vigasztalásban részesítesz?
Én nem emlékszem arra, hogy valami jót is tettem volna, inkább mindig a vétekre hajoltam, a javulásra restnek mutatkoztam.
Így igaz, nem tagadhatom.
Ha másként mondanám, veled találnám szemben magamat, és nem akadna senki védelmezőm.
Mit érdemeltem bűneimért, ha nem a kárhozatot és az örök tüzet?
Igazán megvallom, hogy rászolgáltam minden szégyenre és megaláztatásra, nem is illik, hogy a neked szentelt emberek között legyek.
És bár ezt nem örömest hallom, mégis vádat emelek önmagam ellen, s az igazságnak megfelelően kárhoztatom bűneimet, hogy irgalmadat könnyebben kikönyöröghessem.
Mit mondjak, én bűnös, mikor arcomat egészen elborítja a pirosság?
Más szóra nem nyílik ajkam, csak erre az egyre: vétkeztem, Uram, vétkeztem, irgalmazz nekem, bocsáss meg nekem.
Hagyd, hogy egy kissé sirassam fájdalmamat, mielőtt elmennék a sötét birodalomba, amelyre a halál köde nehezül.
II.
Mit kívánsz oly igen a váddal terhelt, nyomorult bűnöstől, mint hogy megtörjön, megalázkodjék vétkei terhe alatt?
Az igaz töredelemben és a szív megalázkodásában megszületik a bocsánat reménye, elcsöndesül a megzavarodott lelkiismeret, visszatér az elveszett kegyelem, menedéket talál az ember az eljövendő harag elől, és szent csókban egymásra talál Isten meg a bűnbánó lélek.
Bűneink alázatos megbánása kedves áldozat a te szemedben, Urunk, sokkal kellemesebb illatot áraszt, mint a tömjénfüst.
Ez az a drága kenet is, amellyel megengedted, hogy szent lábadat megkenjék, mert a megtört és alázatos szívet sohasem vetetted meg.
Itt találhatunk hát menedéket az ellenség haragvó orcája elől, itt javulást és tisztulást, kiemelkedést mindabból, ami ránktapadt és beszennyezett.