Minthogy Isten a világot elsősorban saját dicsőségére teremtette, a legelső, amit értelmes teremtményeitől elvár, az, hogy Őt Teremtőjüknek, Uruknak elismerjék, neki hódoljanak, Őt imádják. Az istenimádás tehát az első, legfőbb emberi kötelesség, szükségképpen az első isteni parancs. Viszont, ha az értelmes teremtmény, az ember, komolyan és behatóan megfontolja, hogy ki az a Teremtő és mily végtelenül felülmúlja teremtményét, akkor szinte kényszerítve érzi magát, hogy térdre boruljon, s léte, élete forrását, fenntartóját s korlátlan Urát: Istent imádja. Az imádás s annak legfelségesebb alakjai, a bemutatott áldozat, éppen annak elismerése, hogy Isten minden, s mi hozzá képest elenyésző semmik vagyunk Éppen ezért az imádás és áldozat egyedül Istent illeti meg! És mi katolikusok, – öltögesse bár reánk a rágalom az ő viperanyelvét, – csak Istent imádjuk. Nem imádjuk a szent képeket, szobrokat, nem az ég boldog lakóit, még magát a szentséges Szűzanyát sem, hanem csupán az Istent. Imádással borulunk le a teljes Szentháromság előtt, imádjuk Jézus Krisztust, az Isten egyszülöttét, imádjuk a legméltóságosabb Oltáriszentséget, melyben Urunk személyesen jelen van. Imádásunk tárgya mindaz, ami az Üdvözítő személyéhez tartozik s így az Ő szentséges Szívét, melynek úgy a testi szervezetben, mint a lelki életben oly kiváló szerep jut.