ADVENT ELSŐ VASÁRNAPJA
Stációs templom: Sancta Maria Major bazilika
A liturgikus év első vasárnapja. Ott állunk az egyházi évnek és karácsony ünnepének kapujában. Ezért az Egyház rámutat az Úrra, aki eljött szegénységben és alázatosságban, hogy megváltson bennünket, és az Úrra, aki eljön még egyszer dicsőségben és hatalomban, hogy megítélje az eleveneket és holtakat.
Ezért a mai vasárnap alaphangulata a félelem, mert «a félelem a bölcsesség kezdete». Ezt a félelmet akarja bennünk felkelteni édesanyánk, az Egyház, hogy rettegve a Bírótól, meneküljünk a Megváltóhoz.
Az újesztendő kapujában az Utolsó Ítélet harsonája fogad: rövid az idő, jön az örökkévalóság. Térjünk meg tehát (mondja a szentlecke), tekintsünk bizalommal a Megváltóra (figyelmeztet az introitus), hogy ne kelljen remegnünk az eljövendő Bírótól. Íme a mai vasárnap nagy döntése: vagy-vagy. Vagy a kegyelmes Megváltó, vagy a szigorú ítélő Bíró. Melyiket válasszuk?
Introitus: Hozzád emelem lelkemet, Istenem, tebenned remélek; ne hagyd, hogy megszégyenüljek s ellenségeim belőlem gúnyt űzzenek: hisz senki, aki tebenned bízik, meg nem szégyenül.
____________________
„Advent – a várakozás szentsége…”
Advent… eljövetel… várakozás… várakozás a gyermekre, aki a betlehemi istállóban megszületve elhozza számunkra a világosságot, lelkünk békéjét, a reményt, szívünk örömét, szeretetét.
Ehhez kérdezzük meg csendben lelkünket, hogyan várakozunk…? Várakozzunk csendben, a meghittség csendjében, engedjük , hogy az a kicsiny gyertya fénye a szeretet lángját lobbantsa fel minden ember szívében!
„Uram, segíts meg engem, hogy a Szentcsalád egyszerűsége és tisztasága nemesítse meg a szívemet!”
Jöjj el, jöjj el, édes Üdvözítőnk, s maradj nálunk mindörökké!
Pilinszky János: Mire is várakozunk ádvent idején…?
Jézus születésére, arra, hogy a teremtett világban maga a teremtő Isten is testet öltsön. Arra várakozunk, ami már réges-régen megtörtént.
Ez a magatartás, ez a várakozás nem új. A felületen az ember köznapi életét mindenkor könyörtelenül meghatározza az idő három – múlt, jelen és jövő – látszatra összebékíthetetlen fázisa. A felületen igen. De nem a mélyben. Ott, a mélyben mindig is tudta az emberiség, hogy tér és idő mechanikus határait képes elmosni a minőség, a jóság, a szépség és igazság ereje. Elég, ha a nagy drámákra vagy a nagy zeneművekre gondolunk, melyek titokzatos módon attól nagyok, hogy többek közt alkalmat adnak arra is, hogy a jövőre emlékezzünk és a múltra várakozzunk.
A minőség ideje időtlen…
Amikor Bach passióját hallgatjuk: honnét szól ez a zene…? A múltból? A jelenből? A jövőből? Egy bizonyos: mérhetetlenül több, mint kegyeletes megemlékezés és sokkalta több, mint reménykedő utópia. Egyszerre szól mindenfelől!
Az ádventi várakozás lényege szerint:
várakozás arra Aki van; ahogy a szeretet misztériuma sem egyéb, mint vágyakozás az után,aki van, aki a miénk. Persze, erről a várakozásról és erről a vágyódásról csak dadogva tudunk beszélni. Annál is inkább, mivel Isten valóban megtestesült közöttünk, vállalva a lét minden súlyát és megosztottságát. És mégis, túl idő és tér vastörvényén, melynek – megszületvén Betlehemben – maga a teremtő Isten is készséggel és véghetetlen önátadással vetette alá magát.
Ádvent idején mi arra várakozunk és az után vágyódhatunk: ami megtörtént és akit kétezer esztendeje jól-rosszul a kezünk között tartunk. Vágyódunk utána és várakozunk rá, azzal, hogy Isten beleszületett az időbe, módunkban áll kiemelkedni az időből.
Az ádventi várakozás hasonlít a megemlékezéshez, de valóban mindennél távolabb áll tőle. Valódi várakozás!
Pontosan úgy, ahogy a szeretet mindennél valóságosabban vágyakozik az után, akit magához ölel és örök újszülöttként a karjai között tart. (Forrás: Új Ember)
Advent „a várakozás megszentelése”.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
…Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – idézte – Pilinszky János Simone Weil francia írónő gondolatát.
Advent! Csend van. Nincs hang, csak lélek-beszéd.
Adventi csendben Lehullok, Uram, eléd.
Adventi csendben Csak hitem kis mécse ég.
Adventi csend van, Körülöttem mély a sötét.
Adventi csend van. Készül-e, mondd, a szíved?
Adventi csendben Gyümölcsöt hoz-e hited?
Adventi csendben Szunnyadsz tán? Lámpád sem ég?
Adventi csend van… Ébredj! Jön a remény!
Várjuk Jézus születését!
„Advent van, s átjárja lelkem a szeretet és az emlékezés…
Drága Advent köszöntünk, Lelkünk téged epedve várt.
Hajnal fényed közöttünk hintsen szeretetet, és békét!”
Adventkor
Valami szépet szeretnék mondani, a szivemet örömmel kitárni,
advent titkos, szent ünnepén.
Jézusom várlak. Leborulok én, szivem hozom, gyermeki szivemet.
Jöttödre készits föl engem, hiszen te vagy az örök szeretet.
Kezdetét vette az advent, amely a karácsonyra való lelki felkészülés négy vasárnapot felölelő időszaka.
Jézus születésének ünnepére való várakozást a böjt, a bűnbánat és a tettekben megnyilvánuló jócselekedetek mellett a kifejezetten csak erre az időre jellemző katolikus szertartások és szokások is segítik.
Az adventi készület hagyománya a 4. századból ered, amikor a vízkeresztkor tartott keresztelések előtt háromhetes előkészületi időt tartottak. A következő században ez a várakozás átalakult: már a karácsonyra, Krisztus megszületésének ünnepére készültek lelkileg a keresztények az ünnepet megelőző hat héten keresztül, ebből rövidült le a négy vasárnapot átívelő adventi időszak.
A három lila és egy rózsaszín gyertyával feldíszített adventi koszorú hagyománya a közös karácsonyvárást segíti, egyre inkább nemcsak a templomban, hanem a családokban és más közösségekben is. A gyertyák színei szimbolikus jelentőséggel is bírnak: a lila a bűnbánatra, a rózsaszín az örömre utal.
Az adventi időszakban a templomi oltárokat nem díszítik virággal, az orgona csak az énekek kíséretére szorítkozik, a miséző pap violaszínű miseruhát ölt.
Az advent egyik kedvelt szokása még a keresztény családok közös, úgynevezett Szent Család-járása. Ennek során egy kisebb közösség tagjai vagy több család gyűlik össze hétről hétre más-más otthonban a Szűz Máriát, Szent Józsefet és a gyermek Jézust ábrázoló kép előtt, hogy együtt imádkozzanak. A régen inkább vidéken elterjedt hagyományt egyre több városi plébánia honosítja meg, ezzel is a közösségteremtést támogatva.
Uram Jézus! te vagy az, kit a sötétségben bolyongó világ epedve várt!
E várakozás emlékezetét az adventi négy hét hajnalaiban üljük meg, a jámbor ősatyák buzgó óhajtásával könyörögve hozzád:
Jöjj el, édes Üdvözítőnk! szabadíts ki a bűn rabságából, melybe többszörös ígéretünk után is megint visszaestünk! Tudjuk, hogy már itt az óra az álomból fölkelnünk, mert most közelebb vagyon a mi üdvösségünk. A tudatlanság és tévelygés éjjele elmúlt, az igazság napja feltűnt benned.