Meg kell állnunk még egy fontos kérdésnél. Erre különösen ki kell terjednie hitünknek, ha teljesen az isteni életből akarunk élni: hinnünk kell Krisztus Jézus érdemeinek végtelen értékében.
Említettük már ezt az igazságot, amikor kifejtettük, hogy Krisztus a mi megszentelődésünk végtelen ára. De fontos, hogy visszatérjünk rá, amikor a hitről beszélünk, mert a hit által meríthetünk abból a kifürkészhetetlen gazdagságból, mellyel Isten ajándékozott meg bennünket Krisztusban.
Isten mérhetetlen nagy ajándékot adott Fiában, Jézusban. Krisztus az a kincstár, melyben „az isteni bölcsesség és tudomány összes kincsei rejtve vannak” és számunkra fölhalmozódnak. Krisztus szenvedésével és halálával érdemelte ki, hogy velünk közölheti őket és ő mindig él és közbenjár értünk Atyjánál. De szükséges, hogy megismerjük ennek az ajándéknak értékét és fel is tudjuk használni: „Bárcsak ismernénk Isten ajándékát!” Ez az ajándék Krisztus, szentségének teljességében és érdemeinek, tekintélyének végtelen értékében. De ez az ajándék csak hitünk nagysága szerint hasznos számunkra. Ha hitünk nagy, eleven és mélységes, ha felér ennek az ajándéknak magasztosságához, amennyire teremtménynél lehetséges, akkor semmi sem akadályozza, hogy Isten közölje velünk ajándékait, melyek Jézus szent emberségéből származnak lelkünkben. Ha nem becsüljük nagyra Krisztus végtelen érdemeit, Jézus istenségébe vetett hitünk nem elég erős. Pedig aki kételkedik isteni erejében, nem tudja, mit jelent az Isten embersége.
Gyakran fel kell tehát keltenünk hitünket, hogy végtelen értékűek Jézus elégtétele és érdemei, melyeket megszentelődésünkre szerzett.
Amikor imádkozunk, Fiának érdemeibe vetett rendíthetetlen bizalommal menjünk az örök Atya elé. – Krisztus Urunk mindent kifizetett helyettünk, minden adósságunkat kiegyenlítette, mindent megszerzett számunkra és szüntelenül közbenjár érettünk Atyjánál: „Mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon”.1 Mondjuk tehát Istennek:
– Tudom, Istenem, hogy teljesen nyomorult vagyok. Minden nap csak hibáimat szaporítom. Tudom, hogy végtelen szentséged előtt olyan szennyes vagyok, mint a sár a nap előtt. De leborulok előtted, mert kegyelmeddel tagja vagyok Fiad misztikus testének. Fiad adta ezt a kegyelmet, miután vérével megváltott. Most övé vagyok, ne vess el hát szent színed elől!
Nem, Isten nem taszít el bennünket, ha így Fia tekintélyére hivatkozunk, hiszen a Fiú jár közben értünk, aki vele egyenlő.
Ha azután így elismerjük, hogy magunktól gyöngék és nyomorultak vagyunk és semmire sem megyünk: „Nálam nélkül semmit sem tehettek”, ellenben Krisztustól várjuk minden szükségletünket az isteni élethez: „Mindent megtehetek abban, ki nekem erőt ad”, -akkor elismerjük azt is, hogy ez a Fiú mindenünk: ő a mi fejünk és főpapunk. Ez az elismerés, Szent János szerint, kedves hódolat az Atyának, mert „szereti Fiát”, és azt akarja, hogy mindent Fiától kapjunk, hiszen „minden hatalmat neki adott a lelkek élete fölött”. – Az a lélek azonban, aki nincsen ilyen föltétlen bizalommal Jézus iránt, az nem ismeri el teljesen, hogy ő az Atya szeretett Fia és ezért nem adja meg az Atyának ezt a hódolatot, melyhez pedig az Atya végtelenül ragaszkodik. „Az Atya ugyanis szereti a Fiút, … hogy mindenki tisztelje a Fiút, amint tisztelik az Atyát. Aki nem tiszteli a Fiút, nem tiszteli az Atyát, aki őt küldötte.”2
Hasonlóképpen, amikor a bűnbánat szentségéhez járulunk, nagy hitünk legyen Jézus vérének isteni erejében. Ez a vér abban a pillanatban megtisztítja lelkünket, lemossa bűneit, megújítja erőit és visszaadja szépségét. A feloldozás pillanatában magának Krisztusnak a vére hull ránk végtelen érdemeivel. Az a vér, amelyet az Úr Jézus hasonlíthatatlan nagy szeretetével kiontott értünk, azok a végtelen érdemek, melyeket mérhetetlen szenvedései és megnevezhetetlen gyalázatai árán szerzett. „Bárcsak megismernénk Isten ajándékát!”
Ha a szentmisén veszünk részt, a megújuló keresztáldozaton vagyunk jelen. Az Istenember ugyanúgy feláldozza magát érettünk az oltáron, mint ahogyan a Kálvárián tette, csak az áldozat módja különböző. De ugyanaz a Krisztus, az igaz Isten és igaz ember áldozza fel magát az oltáron, hogy bennünket részesítsen kimeríthetetlen elégtételben. Bárcsak élő és mélységes hitünk volna! Milyen tisztelettel vennénk akkor részt ezen az áldozaton, milyen szent mohósággal járulnánk akkor naponként a szent asztalhoz, mint Anyaszentegyházunk óhajtja, hogy egyesüljünk Krisztussal! Milyen rendíthetetlen bizalommal fogadnánk Krisztust abban a pillanatban, mikor nekünk adja magát emberségével és istenségével, kincseivel és érdemeivel, ő, a világ váltságdíja, a Fiú, akiben Isten kedvét leli! „Bárcsak ismernénk Isten ajándékát!”…
Ha gyakran felindítjuk Jézus hatalmába, érdemeinek végtelen értékébe vetett hitünket, életünk ezáltal örökös dicsérő ének lesz e főpap és egyetemes közbenjáró dicsőségére, aki elhalmoz kegyelmeivel. Ekkor mélyére hatolunk az örök gondolatoknak, az Isten üdvösségtervének. Ekkor alkalmazkodunk Isten szándékaihoz, melyekkel szentekké akar tenni bennünket és egyesülünk akaratával, hogy szeretett Fiát dicsőítsük: „Megdicsőítettem és újra meg fogom dicsőíteni”.
Menjünk hát az Úr Jézushoz! Egyedül nála vannak az örök élet igéi. Fogadjuk élő hittel, bárhol jelenik is meg előttünk: akár szentségeiben, akár Egyházában, misztikus testében, akár felebarátunkban vagy gondviselésében, mellyel mindent irányít vagy megenged, még a szenvedést is. Fogadjuk be, bárhol vagy bármikor mutatkozik előttünk, figyeljünk isteni szavára és teljesen adjuk át magunkat szolgálatára. Ez az életszentség.
Valamennyien olvastuk már az evangéliumban a vakonszületett meggyógyítását, melyet Szent János beszél el kedves részletességgel.3 Miután Jézus szombaton meggyógyította a vakot, többször érdeklődnek nála a farizeusok, a Megváltó ellenségei. El akarják hitetni vele, hogy Jézus nem próféta, mert a szombati pihenést sem tartja meg, melyet pedig a mózesi törvény előír. De a szegény vaknak nincs sok mondanivalója. Mindig ugyanazt feleli: egy Jézus nevű ember elküldötte, hogy mosakodjék meg a Siloe tavában és meggyógyította. Ez minden, amit tud és eleinte csak ennyit válaszol. A farizeusok ebből nem tudtak vádat emelni Jézus ellen. Végül is kiátkozzák a zsinagógából, mert azt erősíti, hogy sohasem lehetett hallani, hogy valaki megnyitotta a született vak szemét: Jézust tehát az Isten küldötte.
Mikor Jézus meghallotta, hogy kivetették és találkozott vele, így szólt hozzá: „Hiszesz-e te az Isten Fiában?” – A vak így válaszol: „Kicsoda az, Uram, hogy higgyek őbenne?” – Milyen készséges ez a lélek! – Jézus azt mondja: „Aki veled beszél, ő az”. – És ez a szegény vak egyszerre elfogadja Jézus szavát: „Hiszek, Uram!” és hitének erejével „leborulván imádá őt”. Átkarolja Krisztus lábát és Krisztusban Krisztus minden művét.
A vakonszületett lelkünk képe. Jézus meggyógyította, amikor kiszabadította az örök sötétségből és visszaadta neki a megtestesült Ige világosságát a kegyelemmel.4 Bárhol tűnik is fel Krisztus előttünk, mondjuk neki: „Kicsoda az, Uram! hogy higgyek őbenne?” És azonnal adjuk át magunkat teljesen Krisztus szolgálatára, szolgáljuk dicsőségét, mely egyúttal Atyja dicsősége is. Ha mindig így cselekszünk, akkor élünk a hitből. Ezzel a hittel Krisztus bennünk lakik és uralkodik, istensége lesz egész életünk forrása.
Ez a hit, mely a szeretetben tetőződik és benne nyilvánul, végül öröm forrása számunkra. – Az Úr Jézus mondotta: „Boldogok, akik nem láttak és hittek”.5 Ezt nem tanítványainak, hanem nekünk mondotta. És miért nevezi az Úr Jézus boldogoknak azokat, akik hisznek benne? A hit öröm forrása, mert részesít bennünket Krisztus tudásában. Ő az örök Ige, aki megtanított bennünket az isteni titkokra: „Az egyszülött Fiú, ki az Atya kebelén vagyon, ő jelenté ki”.6 Ha elhisszük, amit mond, akkor ugyanaz a tudásunk, mint az övé. A hit öröm forrása, mert forrása a világosságnak, melyet az igazság ad, az értelem öröme.
A hit azért is öröm forrása, mert segítségével visszavonhatatlanul birtokunkban vannak a jövendő égi javak. „A hit a remélt dolgok valósága”.7 Maga Jézus mondja: „Aki a Fiúban hiszen, annak örök élete vagyon”.8 Figyeljük meg, hogy jelen időt használ: „van”. Krisztus nem a jövőről beszél, nem azt mondja: „lesz”, hanem úgy beszél erről a jutalomról, mint amelynek elnyerése már bizonyos;9 mint ahogy fentebb láttuk: aki nem hisz, már meg van ítélve. A hit olyan, mint a vetőmag. Minden magban ott rejtőzik az eljövendő termés csírája. Ha mindent eltávolítunk a hit útjából, ami gyöngíthetné, elhomályosíthatná, csökkenthetné, ha imádsággal és gyakorlással kifejlesztjük, ha állandóan alkalmat adunk neki, hogy megnyilatkozzék a szeretetben, akkor a hit kezünkbe adja a jövendő égi javak valóságát és rendíthetetlen remény forrása lesz: „Senki sem szégyenül meg, aki hiszen benne”.10
Maradjunk hát – mint Szent Pál mondja – „megalapozva a hitben”.11 „Amiképp tehát megkaptátok az Úr Jézus Krisztust, akképp éljetek is benne, gyökerezzetek meg őbenne és épüljetek föléje, erősödjetek meg a hitben, ahogyan tanultátok is.”12 Legyünk erősek, mert hitünk sok próbának van kitéve korunkban, a hitetlenség, káromlás, kételkedés, a naturalizmus és emberi tekintet századában, mely egészségtelen légkörrel vesz körül bennünket. Ha erősek maradunk ebben a hitben – mondja Szent Péter, az apostolfejedelem (akire Jézus Egyházát alapította, mikor Péter kijelentette, hogy ő a Krisztus, az élő Isten Fia), – ez a hit szolgál „dicséretetekre, dicsőségtekre és tisztességtekre Jézus Krisztusnak megjelenésekor, akit bár nem láttatok, szerettetek; kiben, bár most sem látjátok, hisztek; hívén pedig örvendezni fogtok kimondhatatlan és megdicsőült örömmel, elérvén hitetek célját, lelketek üdvösségét”.13
1 Zsid 7,25
2 Jn 5,20-24
3 Jn 9,1-38
4 Vö. Szent Ágoston: In Joan. 44, 1.
5 Jn 20,29
6 Uo. 1,18
7 Zsid 11,1
8 Jn 3,36
9 Dicitur aliquis jam finem habere propter spem finis obtinendi. Szent Tamás: I-II., q. 69. a. 2.; és a Doctor angelicus hozzáteszi: Unde et apostolus dicit: Spe salvi facti sumus. Érdemes elolvasni az egész szakaszt.
10 Róm 9,35
11 Kol 1,23
12 Uo. 2,6-7
13 1Pt 1,7-9