Tartsunk egy kis seregszemlét a penitenciatartás ellenfelei felett. A tévelyek ismerete szinte kiemeli lelkünk előtt az igazságot s nagyon megkönnyíti, hogy arról helyes fogalmat alkossunk.
Az első keresztény századok a penitencia kérdését hamarosan előtérbe tolják. Tertullian s a montanisták nem tagadják az Egyház kulcshatalmát a bűnök megbocsátására általában véve, inkább csak célszerűtlennek tartják annak korlátlan gyakorlatát. Maguk a nováciánok a IV. században még mindig nem vonják kétségbe, hogy az Egyház bűnöket oldhat, csupán azt vitatják el tőle, hogy a halálos bűnöket is elengedheti. A donatisták egyszerűen kizárták a bűnösöket az egyházi közösségből, mint akikre nem létezik bűnbocsánat. A voldiak, Hus és Wiclif szerint semmi szükség sincs a papi bűnoldó hatalomra, mert azt minden keresztény gyakorolhatja.
A XVI. század reformátorai e kérdésben sokat ingadoztak. Hitrendszerükbe, melyet a hitre, mint a megigazulás egyetlen s kizárólagos eszközére építettek fel, a penitencia semmiképpen sem illett. De mégis bele kellett valamiképpen erőszakolni, hogy a másfél ezredes keresztény hagyománnyal szemben magunkat igazolni tudják.
Luther majd állítja, majd megint tagadja a penitenciatartás szentségi jellegét s azt tanítja, hogy a feloldozás csupán kinyilvánítása, konstatálása a hit által eszközölt bűnbocsánatnak. A radikális Kálvin már határozottan elveti a penitenciatartás szentségét, illetőleg abban nem lát egyebet, mint a keresztségre emlékeztető jelet.
Szerinte ugyanis a keresztség mintegy bizonyítvány, amely a hit által egyszersmindenkorra elnyert bűnbocsánatról tanúskodik. Csupán erre emlékeztet a penitencia, amely tehát lényegileg egy s ugyanaz a keresztséggel. Célja nem egyéb, mint megvigasztalni s megnyugtatni a bűnei miatt aggodalmaskodó lelkiismeretet, emlékeztetve arra, hogy a hit által egyszer megszerzett megigazultság többé el sem veszthető. (Vö. Calvinus Instit. I. IV. c. 15.)
A liberális Harnack azt hirdeti, hogy az ősi Egyház a III. századig nem is volt öntudatában a bűnoldó hatalomnak, csupán Kallisztus pápa tulajdonítja ezt magának legelsőbb a paráznaság bűnére nézve. Az aposztatákat pedig csak a IV. századtól kezdve oldozzák fel. (Dogmengeschichte I. 439–444.) A modernisták szintén letagadják, hogy az ősi Egyház tudott volna arról, hogy a keresztény bűnöst Istennel újra kibékítheti. Sőt még később is, midőn már ehhez a gondolathoz lassankint hozzászokott, szégyellte volna ezt az eljárását „szentségnek” nevezni, minősíteni. (Vö. „Lamentabili” n. 46.) Az anglikánok ugyan elismerik, hogy a presbyterek azokat, kik akár a halálos ágyon, akár a közös áldozás előtt valami miatt aggodalmaskodnak, megnyugtatás kedvéért feloldozhatják, de szükségesnek ezt nem tartják.
Az Egyházhoz leginkább közeledő angol ritualisták a penitenciát már az ún. „kisebb szentségek” közé sorolják. Előttük ugyanis „nagy szentségnek” csak a keresztség és az úrvacsora számít.