a) Az Isten nagy, virrasztó gondolatai aureolaként körítik e szívet. Az élet terhének komolysága s a halálba mélyedt tekintet emelik fölségét. Arcán mulandóság, végesség, de egyszersmind erő, új világ, örök élet tükröződnek. Nem tudást, nem művészetet, nem kultúrát hoz – azok dirib-darabok s részben divatok – hanem életet hoz, kedvet, üdeséget, friss életáramot, s bemutatja magát mint egész, új, isteni embert. Az egész életet beönti ez alakba, s mikor ily istenileg remek, akkor szívünkre köti, hogy az ő élvezete az emberek fiai közt lehetni. Lelke mint a tüzes bor; azért erős, mert édes.
b) Hatalmas szív. Két szárnya van; az egyik a világot átfogó ismeret, a másik a világot emelő, isteni érzés, – tehát a mélység érzete s a magaslatok vágya. A mélységből kiált; senki úgy, mint ő; hegyekről néz végig, páratlanul. Érzi, hogy mire született: testis veritatis. Tudatában van missziójának s hatalmának: adatott nekem minden hatalom… Tűz ég a lelkében, melyet szór: tüzet jöttem bocsátani… Van lelke, mely mint pünkösdi vihar, megújíthat világokat… Sciens, quia ex Deo exivit, tudja, honnan szakadt ki, Istenből. Ó biztató, szárnycsattogtató sas, te, ki a megközelíthetlen napfénybe mereszted szemedet… Vir propheta… Hatalmas szóban, tettben. A te szellemed az apostolok, vértanúk, szentek lelke… Te erős, fegyveres férfiú: fortis armatus… lelki világunk pitvarában állj; őrizz, segíts, óvj!
c) Türelmes szív. A türelem lelki reakció; erő a ránk szakadó teherrel szemben. Ellentállni, kitartani, nem engedni, még pedig rendületlenül…, ez jellege. Jézus a nagy teherhordó; a világ holt terhe alatt görnyed; az ő föladata egyszersmind kínja is. Mélyen érez, de érzelme tűzben, a viszontagságos, küzdelmes élet tüzében kipróbált színtiszta érzület. Ha nem is vehetjük le töviskoszorúját, de a lelke ugyanakkor tölgykoszorúsnak mutatkozik be nekünk. Tavaszi frisseség rejlik a szenvedésben. Ez kell nekünk; a türelem nemcsak tűrés, de győzelmes erő is; azért mikor tűrünk, ébresszük fel magunkban az erő öntudatát.