Penitencia a harmadik századtól

A templomok a III. századtól kezdve nagy lelki kórházakká válnak, ahol a püspök s a presbyterium a vezeklőket bűneik nagysága szerint külön osztályokban csoportosítja. Négy ily penitencia-fokozat alakult ki előbb a keleti, utóbb a nyugati Egyházban is.

Az önként vállalkozó, illetőleg az Egyház által elítélt nyilvános bűnöst legelsőbb a siránkozók csoportjába osztották be.

Ezeknek nem volt szabad lábukat a bazilika küszöbére tenniük. A templom előtt nyilvánosan, gyászos öltözetben, elhanyagolt külsővel siratták Istennek eltékozolt kegyelmét s az istentiszteletre gyülekező hívek lábaihoz borulva esengve kérték őket, hogy a püspök, a klérus s az egész egyház színe előtt érettük közbenjárjanak. Szent Cyprián szépen megadja ennek a megható siránkozásnak okát: „mert ha valakit kedveseid közül elvesztenél, bánkódva siratnád; mosdatlan arccal, elváltozott ruhában, kuszált hajjal, szomorúan tanúsítanád fájdalmadat. Lelkedet immár elvesztetted … és ne sírnál szüntelen?”

Szent Jeromos megrendítően írja le egy ily siránkozónak, Fabiolának, a nemes római hölgynek fenséges vezeklését. Ez ugyanis elvált házasságtörő férjétől s könnyelműen máshoz ment nőül, mint, sajnos, napjainkban akárhány megteszi hasonló helyzetben. De aztán magábaszállt, megbánta szentségtörő tettét s vállalta a kánoni penitenciát. Besorozták a „flentes”, a siránkozók közé.

„Ki hinné azt – írja róla Jeromos mesteri módon – hogy második férjének halála után magába térve – midőn különben az özvegyek kiszabadulva a házasélet korlátai közül, fellélegzenek, fürdőbe járnak, utcákon csatangolnak s kihívólag, gyanúsan viselkednek – Fabiola szőrzsákot öltve, bűnét nyilvánosan bevallja s Róma színe előtt a penitensek soraiban, a püspök, a presbyterek s az egész nép könnyei közt megjelenik szétbontott fürtökkel, mosdatlan arccal, piszkos, szennyes kezekkel és nyakkal? Van-e bűn, amelyet ez a sírás le ne törölne? Nem szégyellte bevallani az Urat a földön, az Úr sem fogja megtagadni őt az égben. Feltárta mindnyájunk előtt bűnét s a könnyező Róma látta az ijesztő sebet. Rongyos volt ruhája, födetlen feje, néma ajka. Nem lépett be az Úr templomába, hanem Mózes nővérével, Máriával, a táboron kívül egymagában ült, hogy akit a pap kitiltott – ugyanaz hívja vissza. Arcát, amellyel második férjének tetszett, marcangolta. Gyűlölte a gyönyöröket s a finom szöveteket látni sem akarta. Minden díszt utált. Úgy bánkódott, mint aki házasságtörést követett el és sokféle orvossággal igyekezett behegeszteni lelke sebét.”

– – – – – – – – – – – – – – – –

A siránkozásban kitöltött hónapok, esetleg évek után a vezeklő a „hallgatók”, „audientes” csoportjába lépett át. Hajdanta a „hallgatók” számára külön hely volt fenntartva az Isten házában, ti. a templom átriuma, pitvara. Itt volt helyük a keresztségre készülőknek, a katechumeneknek, de meg a zsidóknak, pogányoknak, eretnekeknek is, ha mintegy vendégképp a keresztény istentiszteletet meglátogatták. Mindezek résztvehettek az ún. katechumenek miséjén, mely különböző imákat, bűnbánati kézfeltevéseket s tanításokat foglalt magában. Mihelyt azonban az eucharisztikus áldozat a felajánlással megkezdődött, a zsidókkal, pogányokkal együtt a hallgatóknak is – fájó szívvel – távozniuk kellett.

Mindez azonban csak mintegy bevezetés, lépcső a tulajdonképpeni bűnbánó, vezeklő állapotba, amely a harmadik, ún. „substráció”, „leborulás” fokozatán veszi kezdetét.

Miután az audientes, a hallgatók a templomból távoztak, a püspök még a felajánlás előtt sorba ment és az előtte térdelő leborulókra egyenkint rátette kezét s érettük a hívekkel egyetemben imádkozott. Erre azután nekik is távozniuk kellett s kezdetét vette a hívek miséje. A „leborulóknak” sokat kellett imádkozniuk, böjtölniük és serényen gyakorolták a keresztény irgalmasság cselekedeteit. Ez az állapot is hosszú évekig elhúzódhatott.

Innen a vezeklők a negyedik, ún. „consistentes”, „résztvevők” állapotába, fokozatába léptek át. Alázatos várakozás volt ez a hívekkel való teljes közösségbe való felvételre.

Ezek már résztvehettek az egész szentmisén, de nem áldozhattak s – ami nagy megaláztatás volt számukra – nem tehették az offertoriumkor ajándékukat az Úr oltárára. Régi időben ugyanis ez a vagyoni erőkhöz mért önkéntes adózás, amely alól úgyszólván csakis a koldusok voltak felmentve, a hívekkel való közösség jele volt, s mintegy jogot adott a szentáldozásra. Ennek az ősi, hagyományos szokásnak nyoma egyes vidékeken napjainkig fennmaradt. Néhol ugyanis a hívek bizonyos alkalmakkor az offertorium alatt az oltárt körüljárva, valamelyes pénzt áldoznak az Egyház céljaira. Iszonyúan megszégyenítő büntetés volt az ősi Egyházban, ha ezt az adományt visszautasították. És mégis meg merték azt tenni császárokkal is. Így Szent Ambrus nem fogadta el a hatalmas Theodosius ajándékát, bármennyire dúlt s fúlt is miatta az udvar. Ugyanezt meg merte tenni Nagy Szent Vazul, Valens, árián érzületű császárral szemben.

Az elmondottakhoz még csak két megjegyzést kell fűznünk. Ezt a nyilvános penitenciát sokan önként, erényből is elvégezték. Eltekintve tehát a nyilvános bűnösöktől, általában véve nem lehetett tudni, kicsoda minő vétekért vezekel. A szentségi gyónás akkoriban is titkos volt.

Különösen megható vonás továbbá ebben a kánonok által szabályozott penitenciában az, hogy azt az ősi Egyház hívei nem annyira büntetésnek, mint különös kegyelemnek tekintették. Hermas, Tertullian, Cyprián nem fogynak ki a penitencia magasztalásából. Azt hirdetik róla, hogy „valamint egy a keresztség, úgy csak egy lehet a nyilvános penitencia is”. Ha valaki újra bukott, tartozott ugyan vezekelni, de már mintegy magánúton. Arra, hogy vele újra az egész Egyház sírjon, bánkódjék, többé már nem volt érdemes.