Ki kételkedett valaha józan ésszel abban, hogy az apját, anyját megbántó gyermeknek szüleit meg kell kérlelnie; hogy annak, ki felebarátját, sőt felebbvalóját megsértette, méltó elégtételt kell adnia? Mennyivel inkább fennáll ez a kötelezettség a legjobb atya, a legmagasabb felebbvaló Istennel szemben. Oly természetes igazság ez, amelyet semmiféle eretnekelmélet a gyakorlati életben nem tud elhomályosítani. A protestáns embernek is ösztönszerűleg éreznie kell, hogy, ha vétkezett, Istenével csak vezeklés árán békülhet ki. Határozott isteni törvények ugyanezt sürgetik:
„Tartsatok … bűnbánatot és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek”, hirdeti az apostolok fejedelme az embertömegnek, amely a születésétől fogva sánta koldus csodás meggyógyításakor összecsődült. (ApCsel 3,19) „Tartsatok bűnbánatot! mert elközelgetett mennyeknek országa”, hangsúlyozza az Üdvözítő mindjárt nyilvános fellépésének kezdetén. (Mt 4,17)
Erkölcstani szempontból két fontos és érdekes igazságra kell itt a figyelmet felhívnunk.
a) Minthogy van különös isteni parancs a penitenciára, tehát külön bűnt, a penitenciátlanság vétkét, követi el az, aki megtérését bizonyos határidőn túl halasztja.
b) Mindazonáltal a penitenciatartás parancsa nem kötelez nyomban a bűn elkövetése után. Ellenkező esetben minden perc újabb s újabb súlyos bűnt jelenthetne arra nézve, ki a parancsot tudatosan meg nem tartva megtérni késik.
Hogy azonban mennyi haladék után áll be a penitenciátlanság különös vétke, nem könnyű meghatározni.
Némelyek egy hetet, mások egy hónapot tartanak akkora időtartamnak, amelyen túl halálos bűnben élni már is a penitenciátlanság külön vétkét jelenti.
Ismét mások a húsvéti áldozás és évi gyónás egyházi törvényében egyúttal az isteni parancs magyarázatát s közelebbi meghatározását is látják s éppen azért ez utóbbi elmulasztóit egyúttal a penitenciátlanság bűnéről is vádolják.
A kitűnő Suarez hatalmas érvekkel azt vitatja, hogy a penitenciátlanság különös bűnébe azok estek, kik életük hosszabb szakát megszakítás nélkül súlyos bűn állapotában töltik.
Ez a nagy változatosság s különbözőség a véleményekben oda enged következtetni, hogy mégis csak Szent Tamásnak van igaza, aki csak azoknál látja a penitenciátlanságot mint különös bűnt fennforogni, akik még halálos veszélyben sem akarnak megtérni. A halál órája a megtérés lehetőségének utolsó határideje. Kimúlásunk után már a penitenciát sürgető törvény tárgytalan, mert „a pokolból nincs megváltás”. Abban tehát, hogy életveszély idején mindenki megtérni köteles, nemcsak saját legfőbb érdekében, hanem külön isteni parancs folytán is, – senki sem kételkedhetik.
Jaj volna azonban annak, aki ezt az utolsó oly kétséges, kockázatos terminust akarná bevárni, hogy Istennel kibéküljön s lelke üdvét biztosítsa. Jaj annak, aki élete legjavát halálos bűnben, tehát a boldog végcélra vezető úton kívül, terméketlenül tölti el, az érdemgyűjtésre adott drága időt egy szörnyű adósság felhalmozására fordítja! „Ha a fa délre esik, vagy északra, amely helyre esik, ott marad” (Préd 11,3) mondja a Szentlélek. Ez a szép hasonlat pompásan megvilágítja azt az igazságot, hogy amilyen az élet, olyan szokott a halál is lenni s aztán – a változatlan örökkévalóság. Megtörténhetik ugyan, hogy az isteni kegyelemnek ereje a haláltusa viharában az északra hajló fát délre csavarja át. De ez a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Lesz-e időnk a megtérésre s ad-e akkor hozzá Isten megfelelő kegyelmet? Mind a kettő bölcs okokból el van rejtve előttünk.
Nagy Szent Gergely pápa beszéli el a következő megrendítő esetet. Chryacrius nevű gazdag ember dőzsölő élettel vesztegette a drága időt s megtérését vakmerő bizalommal a halál órájára halogatta. És a halál, a kíméletlen halál, pontosan be is állított az Istentől megszabott órában, hogy a dúsgazdagot megfossza mindenétől, még az élettől is. A vén bűnösnek a gonosz lelkiismeret iszonyú szörnyalakokat varázsol ágya köré: „Fiam, Maximus – kiáltja esengve – szabadíts meg e vadállatoktól!” Nyöszörög, jajgat, ordít fájdalmában. Majd felugrik. „Ó türelem! – esdekel vonagló ajakkal. – Ó türelem! Még csak egyetlenegy napot a bűnbánatra. Ó Istenem, még csak holnapig engedj élnem!” De már késő volt. Isten, ki oly soká várta irgalmasan bűnbánatra, ezt az egy napot nem adta meg. Néhány pillanat múlva kétségbeesetten lehelé ki lelkét. „Használjuk tehát most a drága időt – jegyzi meg a szent pápa – mert Isten a bűnbánónak bocsánatot ígért ugyan, de a töredelmetlennek még a következő reggelt sem ígérte meg.”
És e nevezett egyháztudós hathatós figyelmeztetésének a számtalan tapasztalati tény csak annál nagyobb nyomatékot ad.
Néhány évvel ezelőtt Felső-Ausztria egyik vidéki városkájában este néhány vendég ült a korcsma asztal mellett s kedélyesen elbeszélgetve ürítgette a sörös-poharakat. „Tagadhatatlan – jegyezte meg valamely esettel összefüggésben egyik erős, egészséges férfi – hogy a halál bizonytalan, de már azt mégis merem állítani, hogy ma még nem halok meg.” A többi nem értett vele mindenben egyet. „No már arra mernék fogadni is – erősködik az elbizakodott ember – hogy ma még nem halok meg.” Másra terelték át a beszédet s kevéssel utóbb az illető szájhős kiürítvén poharát, valamennyinek jó éjt kívánt s távozott. Alig múlik el néhány pillanat, midőn egyszerre nagy zuhanás hallatszik kívülről. Megragadják a lámpát s sietve utánanéznek. Íme, a lépcső alján ott fekszik holtan az imént eltávozott barátjuk, ki bizonnyal megcsúszva a lépcsőn, elesett s nyakát törte. „Nem tudjátok sem a napot, sem az órát” – mondja az Úr.
A puszták atyáinak történetében olvassuk, hogy egy szentéletű ősz remete haláltusája közben háromszor feltűnően mosolygott. Még volt annyi ereje, hogy a kérdezősködőknek az okát is megmondja. „Először a felett mosolygok – szólt – hogy a haláltól annyira féltek; másodszor, hogy bár féltek a haláltól, mégis oly kevéssé készültök reája; harmadszor, hogy az élet fáradalmaiból végre örök nyugalomba mehetek …”