Mielőtt a katolikus értelemben vett penitencia helyes fogalmát megmagyaráznók, már csak a tiszta látás kedvéért is, megismertetjük azokat a lényegbevágó, végzetes tévedéseket, amelyekre a protestantizmust hamis alapelvei szükségképpen rávezették. Luther s követői azt tanították, hogy az ősbűn az embert alapjában megrontotta, szabad akaratától megfosztotta, s így az erkölcsi értékkel bíró jócselekedetekre, de viszont az igazi bűnre is képtelenné tette. Ámde, ha nincs bűn, akkor a penitenciának sincs értelme. A protestantizmusnak tehát választania kellett. Vagy egyszerűen kiküszöböli a penitenciát vallási rendszeréből, vagy pedig a penitencia neve alá az ősi hagyománytól eltérő, saját maga alkotta új fogalmat csúsztat. A penitenciát a biblia oly kiáltóan sürgeti, hogy azt a napirendről levenni túlságos botrány nélkül nem lehetett annak, aki a Szentírásban látja a hit egyetlen forrását. Tehát nem maradt egyéb hátra, mint a fogalomhamisítás. Luther szerint tehát a penitencia nem egyéb, mint érzületünknek megváltoztatása Isten iránt. A rettegésnek ugyanis, amelybe az embert vétkeinek tudata ejti, Krisztusba vetett bizalommá kell átalakulnia, kinek érdeméért bocsánatot remélünk. Ez szerinte a megigazulás. Bánatról, bűngyűlöletről, vezeklésről tehát a Luther-féle penitenciában szó sincs többé! Még a radikális Kálvin sem mert ily messze menni s némiképpen megjavította a lutheránus penitenciafogalmat. Szerinte a penitencia bizalomból s komoly istenfélelemből eredő életváltoztatás, új élet kezdése, amely a régi ember testét halálnak adja, lelkét pedig feléleszti. Elégtételről azonban, amelyet vétkeinkért Istennek nyújtanunk kellene, sem Luther, sem ő tudni nem akarnak. Szerintük Krisztus mindenért túlbőven megfizetett és sértő volna, ahhoz nekünk még valamit hozzáadni.
A modern protestánsokat a helyes érzék még közelebb hozza az alapítóik által elhagyott igazsághoz. Azt tanítják, hogy az új élet elkezdése csak feltétele a megigazulásnak. Az igazi penitencia azonban magában foglalja vétkeinknek Isten előtti őszinte beismerését, a bűntől való borzalmat s az élet megjobbítását. Elégtevésről, vezeklésről azonban náluk sincs szó.