Más az eljárás, ha rágalmat s más, ha megszólást kell jóvátenni.
A rágalmat, főleg ha az súlyos, egyszerűen vissza kell vonnunk, ha még oly megszégyenüléssel s áldozattal járna is. Ha már egyszer valakinek becsületét el kell veszítenie, inkább szenvedje a kárt a rágalmazó, mint az ártatlan áldozat. Esetleg tehát be kell vallanunk, hogy hazudtunk; ha szükséges, ám akár tanúkkal s esküvel is kell ezt bizonyítanunk. Ha sajtó útján követtük el a rágalmat, ugyanez úton kell azt jóvá is tennünk. A sajtótörvények ezt manap el is rendelik.
Íme, itt van éppen a szirt, melyen annyi szerencsétlen lélek üdve hajótörést szenved. Akárhány igen bátran nyilatkozik és rágalmaz, de egyszerre gyáva lesz, mikor a visszavonásról van szó. Inkább bűnében hal meg, semhogy erre vállalkoznék.
Alkalába jött bizonyos spanyol nemes, hogy a hírneves Alphonso de Castro teológustól lelki ügyében tanácsot kérjen. „Társaságban voltam – beszéli el –, ahol N. N. hercegnő erényeit s erkölcsi tisztaságát fennen magasztalták. Én pedig, csakhogy magamat érdekessé tegyem, oly nyilatkozatot tettem, mintha én másként volnék meggyőződve s a derék hercegnő titkos bukásairól tudnék. Nagyon csodálkoztak. Azóta folyton bánt a lelkiismeretem. Nyugtasson, kérem, meg s világosítson fel, mi a teendőm.” A tudós végignéz a nemesen, kiről sejtette, tudta, hogy szinte betegesen kényes a becsületére. „Uram – szólal meg némi gondolkodás után – önön nem lehet segíteni, ön el van veszve!” A nemes felháborodva hagyta el a szobát, nyomban lovára kapott s vágtatott egészen Szalamankáig. Felkereste itt az egyik nagynevű egyetemi tanárt, hogy ügyét neki is előadja. Panaszkodva említi a kétségbeejtő választ, amelyet Alphonso de Castro-tól kapott. A tanár csak rázza a fejét. „Csodálom – szólt –, nagyon csodálom, amit Alphonso de Castro mondott, bármennyire tisztelem is őt, mert hiszen tudvalevő dolog, hogy Isten minden bűnt megbocsát…”
„Tehát mit kell tennem?” – kérdi megkönnyebbült szívvel a nemes.
„El kell mennie megint abba a társaságba – volt a válasz – s ott a rágalmat visszavonnia. Esetleg hasonló értelemben írhat valamennyinek, kik ott jelen voltak. Aztán meggyónik s megkapja a feloldozást.” „A gyónást szívesen elvégzem – szól erre a nemes –, de a rágalom visszavonására semmi áron sem vállalkozhatom. Én, a spanyol nemes, nem tehetem magam becstelenné, bevallva, hogy hazudtam. Bármi másra kész vagyok, de ez reám nézve lehetetlen.” Eltávozott… Alphonsónak, úgy látszik, mégis csak igaza volt…
A megszólást, vagyis az igazi hibák jogtalan elfecsegését – nagyon világos – nem lehet egyszerűen visszavonni, azt állítva, hogy nem mondottunk igazat. Ez hazugság volna, ami soha sincs megengedve. Azonban használhatunk ily esetben kétértelmű kifejezéseket. Kijelenthetjük pl., hogy „tévedtünk” vagy „igazságtalanok voltunk, mikor N. N.-ről így nyilatkoztunk”. Minthogy – főleg a hozzáértők előtt – ily kifejezések sem szoktak sokat használni, legcélszerűbb egyelőre hallgatni s bevárni a kedvező alkalmat, midőn arról, kit megszólottunk, kedvezően, dicsérően nyilatkozhatunk s így becsületében kárpótolhatjuk.