Sok és nagy oka van annak, hogy a történetírásnak megvan a szabadsága, sőt kötelessége rejtett hibákat is feltárni, megállapítani, sőt azok emlékét az utókor számára is megörökíteni, így töltheti be ugyanis legszebb feladatát, mely a világkormányzásban megnyilatkozó isteni igazságszolgáltatás feltüntetése; így lehet az élet mestere.
Arra azonban ügyelni kell, hogy újabb kori történetek megírása által a szereplőknek még máig is élő hozzátartozói erkölcsi vagy anyagi kárt ne szenvedjenek. Nagyot véthet a történetíró akkor is, ha egyes osztályok, pl. az egyháziak hibáinak egyoldalú elbeszélése által botrányt okoz. Ez a történelem érdekeivel s céljával semmiképpen sem igazolható. Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy a történelem az igazságot elhallgassa. Beszéljen mindenről; de helyes beállításban. Sőt sokkal jobb, ha katolikus írók adják elő a tényeket, mintha megvárják, míg az ellenség tálalja azokat – a saját megvilágításában – a világ elé. Az Egyház egyébként nem fél az igazságtól, miért is nem habozott titkos levéltárait megnyitni a tudós világ előtt.
Jegyzet: Miként lehet kényes kérdésekről is a legnagyobb tárgyilagossággal s épületesen írni, láthatjuk Pastor tanárnak „Die Geschichte der Päpste” című pompás munkájából, melyet napjainkban bocsát közzé.