Mikor Szent Pálnak kora keresztényeihez intézett leveleit olvassuk, meglepő az az odaadás, mellyel a mi Urunk Jézus Krisztusról beszél. Újra meg újra visszatér arra a tárgyra, mely különben is annyira betölti egész lényét, hogy „számára Krisztus az élet”.1 Azért „gondolkodás nélkül maga is áldozattá válik Krisztusért és tagjaiért”.2
Maga Jézus választotta ki és oktatta, hogy misztériumának hírnöke legyen az egész világon.3 Annyira mélyére hatolt e fenséges titoknak, hogy egyetlen vágya ezt felfedni, Krisztus imádandó személyét megismertetni és megszerettetni. – A kolosszeieknek írja, hogy szorongattatása közepett is örömmel tölti el az a gondolat, hogy „ő hirdethette azt a titkot, mely századok óta el volt rejtve, most azonban kinyilatkoztattatott a híveknek, akikkel Isten meg akarta ismertetni titka dicsőségének gazdagságát, aki Krisztus”.4 És ekkor hírül viszik neki, hogy mások is hirdetik Krisztust. Egyesek versengésből, hogy vele ellenkezzenek, mások jóakaratból. Talán fájdalmat vagy féltékenységet kelt ez benne? Ellenkezőleg. Csak Krisztust hirdessék, a többi mit számít neki? „Hacsak bármi módon – mondja, – akár hátsó gondolattal, akár őszinte szándékkal, teszik, én ennek örülök és ezután is örvendek”5 Apostoli munkája és küzdelmei közepett örömére szolgál az a gondolat, hogy – saját kifejezése szerint – „ő szüli Krisztust a lelkekben”.6
Az első századok keresztényei megértették a nagy apostol tanítását. Megértették, hogy Isten azért adta nekünk egyetlen Fiát, Krisztus Jézust, hogy ő legyen mindenünk, „bölcsességünk és igazságunk és megszentelődésünk és megváltásunk”.7 Megértették az isteni üdvösségtervet: Isten nekiadta Krisztusnak a kegyelem teljességét, hogy mindent megtaláljunk őbenne. Ebből a tanításból éltek: „Krisztus… a ti életetek”.8 Ezért volt lelkiéletük oly egyszerű és egyúttal oly termékeny.
De ma is nyugodtan mondhatjuk, hogy Isten szíve éppúgy szeret minket és karja éppoly hatalmas. Isten kész ránk árasztani ugyanolyan bőséges és hasznos kegyelmeit, ha nem is olyan rendkívüli módon, mint az első keresztényekre. Minket sem szeret kevésbé, mint őket. Nekünk is rendelkezésünkre áll a megszentelődésnek minden eszköze, akárcsak nekik. Sőt bátorításunkra előttünk állnak még a szentek példái is, akik Krisztust követték. De sokszor úgy vagyunk mi is, mint az a bélpoklos, aki elment a prófétához, hogy tanácsot és gyógyulást kérjen tőle. Az utóbbi majdnem meghiúsult, mert az orvosságot nagyon is egyszerűnek találta.9
Sokan így járnak azok közül is, akik a lelkiéletre vállalkoznak. Vannak olyan lelkek, akik annyira ragaszkodnak saját elgondolásaikhoz, hogy megütköznek Isten tervének egyszerűségén. De ez a megütközés káros következményekkel jár. Ezek a lelkek nem értették meg Krisztus misztériumát. Elvesznek a sokféle apró részletben és kifáradnak az örömtelen munkában. Miért van ez? Mert mindaz, amit emberi kitalálásunk teremt belső életükben, csak akkor ér valamit, ha épületünket Krisztusra alapozzuk: „Más alapot senki sem vethet azon kívül, mely vettetett, mely Krisztus Jézus”.10
Ezzel magyarázhatjuk meg azt a változást, mely néha végbemegy egyes lelkekben. Évek során mintha börtönben éltek volna. Gyakran voltak lehangoltak, szinte állandóan elégedetlenkedtek, mindig új meg új nehézségeket találtak a lelkiéletben. Aztán egy szép napon Isten megadta nekik azt a kegyelmet, hogy megértsék: Krisztus mindenünk, ő az Alfa és Omega,11 a kezdet és a vég; kívüle semmink sincs, benne mindenünk megvan, minden őbenne összpontosul. Ettől a pillanattól kezdve úgyszólván minden megváltozott ezekben a lelkekben. Nehézségeik eltűntek, mint az éj árnyai a felkelő nap előtt. Mióta az Úr Jézus, életünk igazi napja,12 teljesen megvilágosítja ezeket a lelkeket, megtermékenyíti őket, felszabadulnak és az életszentség számos gyümölcsét termik.
Kétségtelenül ezeknek a lelkeknek az életéből sem fognak hiányozni a megpróbáltatások; gyakran éppen ezek a belső előrehaladás feltételei. Az isteni kegyelem ezután is odaadó és nagylelkű közreműködést kíván. De mindaz eltűnt, ami összeszűkítette a szívet, lefogta a lendületet és elbátortalanított. A lélek fényben él, „kitágul”: „Futok parancsaid útján, mert kitágítod szívemet”.13 Élete egyszerűbbé válik. A lélek megérti, hogy hitványak azok az eszközök, amelyeket önmaga alkotott magának, amelyeket újra meg újra kipróbált, tőlük várva lelki épületének támogatását. Megérti e szavak igazságát: „Ha nem az Úr építi a házat, építői hiába dolgoznak rajta”.14 Krisztusban és többé nem önmagában keresi a szentség forrását. Tudja, hogy ez a szentség eredetét, természetét és célját tekintve egyaránt természetfeletti, és megszentelődésünk kincsei azért vannak Jézusban felhalmozva, hogy részesüljünk bennük. Megérti, hogy csak Krisztus gazdagságából gazdagodhatik meg.
Ez a gazdagság Szent Pál kifejezése szerint „kifürkészhetetlen”.15 Soha ki nem meríthetjük, és bármennyire igyekszünk is, soha annyira nem dicsérhetjük, mint megérdemli.
Mikor Krisztus misztériumáról, mint megszentelődésünk forrásáról beszélünk, három szempontot kell szem előtt tartanunk. Ebben Szent Tamásnak, a hittudósok fejedelmének gondolatát vesszük kölcsön abból a tanításából, mely Krisztusról, mint megszentelődésünk forrásáról szól.16
Krisztus minta-oka, érdemszerző oka és egyúttal létesítő oka egész életszentségünknek. Krisztus életszentségünk legszebb mintaképe, – megváltásunk szerzője és a kegyelmek végtelen kincsestára, – megszentelődésünk forrása.
Ez a három szempont teljesen összefoglalja Krisztusról, mint a lélek életéről szóló mondanivalónkat. Valóban, a kegyelem, az istengyermekség természetfeletti életének forrása, minden szentség alapja és lényege. – Ez a kegyelem pedig teljességében Krisztusban található. Minden bennünk végzett munkájának példaképe Jézusban van. – Továbbá ezt a kegyelmet Krisztus érdemelte ki életének, szenvedésének és halálának elégtételével. – Végül ezt a kegyelmet Krisztus hozta létre bennünk szentségei és azon kapcsolat által, mellyel a hitben élünk vele.
De oly gazdagok ezek az igazságok, hogy egyenként kell szemügyre vennünk őket. – Ebben a fejezetben Krisztus Urunkról elmélkedünk, aki mindenben isteni mintaképünk, aki példaképe annak az életszentségnek, amely felé törekednünk kell. Első dolgunk megfontolni célunkat, melyet el kell érnünk. Ha ezt a célt jól megértettük, belőle természetszerűen következik a megvalósításához szükséges eszközök alkalmazása.
1 Fil 1,21
2 2Kor 12,15
3 Ef 3,8-9
4 Kol 1,26-27
5 Fil 1,15 és köv.
6 Gal 4,19
7 1Kor 1,30
8 Kol 3,4
9 2Kir 5,1 és köv. Krisztus Urunk maga is utal erre az eseményre. (Vö. Lk 4,27) Náámán, a szíriai hadsereg fővezére bélpoklosságba esett, mely teljesen elcsúfította. Mikor hallott azokról a csodákról, melyeket Elizeus próféta Szamariában művelt, elment hozzá, hogy gyógyulását kérje tőle. „Menj és fürödjél meg hétszer a Jordánban és megtisztulsz.” Ez a felelet bosszantja Náámánt. „Azt hittem – mondja kíséretének, – hogy ki fog jönni hozzám, segítségül hívja az Úrnak, Istennek nevét és meggyógyít. Azt gondolja hát ez a próféta, hogy nem jobbak Szíria folyói Izrael valamennyi vizénél arra, hogy bennük megfürödjem és megtisztuljak?” És csalódással, haraggal eltelve készül visszaindulni hazájába. De ekkor eléje járulnak szolgái és így szólnak hozzá: „Uram, hátha mégis igaza van a prófétának? Ha nagy dolgot mondott volna is neked a próféta, bizonyára meg kellett volna tenned. Mennyivel inkább engedelmeskedned kell, mivel csak egyszerű dolgot parancsolt?” Náámán megadja magát erre az okos ötletre, elmegy és hétszer megfürdik a Jordánban s az Isten emberének szava szerint visszanyeri egészségét.
10 1Kor 3,11
11 Jel 22,13
12 Mal 4,2
13 Zsolt 118,32
14 Uo. 126,1
15 Ef 3,8
16 III., q. 24. a. 3. és 4.; q. 48. a. 6.; q. 50. a. 6.; q. 56, a. 1. ad 3. és 4.