Aki mást gyalázással megsértett, köteles a becsületben ejtett kárt tehetségéhez képest megfelelő módon jóvátenni. Fejezze ki tehát tiszteletét, nagyrabecsülését azzal szemben, aki iránt megvetést tanúsított. Tegye ezt nyilvánosan, ha a gyalázást is nyilvánosan követte el.
Az elégtételnek rettenetes módját követelte meg Barbarossa Frigyes császár a milánóiaktól a feleségén ejtett gyalázatért. Ezek ugyanis a gyűlölt császárnét kézrekerítve, arccal hátrafelé szamárra ültették s a nép hahotája s gúnykacaja közt a városban körülhordozták. A felbőszült császár ezért a másfél évig körülzárolt várost kiéheztette, kiszomjaztatta. Mikor végre így megadta magát, a lakosoknak kötéllel nyakukon kellett a császár előtt elvonulniuk annak jeléül, hogy az akasztófát egytől-egyig megérdemelték. Az előkelők pedig nyakukra kötött karddal jelentek meg a császári felség előtt, hogy magukat is halálra méltóknak vallják. Erre aztán a katonáknak a városban szabad zsákmányolást engedett. Majd végül a város falait s erődítményeit leromboltatta. (1162)
A közéletben elkövetett kisebb gyalázásokért elégtételt nyújtunk, ha a sértettet barátságosan köszöntjük, megszólítjuk, asztalunkhoz meghívjuk, nevezetesen pedig, ha tőle a sértés tanúi előtt bocsánatot kérünk. Ezzel mindenkinek, még ha elöljáró is, be kell érnie. A sértő eleget tett; a sértett pedig, ha így nincs kielégítve, ám forduljon a bírósághoz.
A bocsánatkérés szoros kötelesség lehet az alattvalók s egyenlő rangúak részéről, ha elöljárójukat, illetőleg egymást megsértették. Az elöljárónak, tanítónak, gazdának azonban nem kell szükségképpen bocsánatot kérnie. Ezzel ugyanis náluk mindig egyenlő értékű, ha jóindulatukat, szeretetüket s nagyrabecsülésüket megsértett alattvalóik iránt újból valami külső jellel kifejezésre juttatják.
Az elégtételadástól felmentve érezhetjük magunkat, ha méltán feltehetjük, hogy a sértett fél azt nekünk elengedi; ha az okozott sérelemért a törvényes bíróság már megbüntetett, avagy a sértett megbosszulta magát; végül ha a gyalázkodás kölcsönös s egyformán nagy volt.
Az pedig, akit gyalázat ért, köteles azt a krisztusi törvény értelmében bosszúvágy nélkül türelmesen elszenvedni.
Megtehetjük, sőt a körülmények szerint tanácsos is megtennünk, hogy a sértést visszautasítjuk, nehogy türelmünk ostobaságnak s tehetetlenségnek tűnjék fel és újabb s nagyobb gyalázásoknak szolgáljon alkalmul. Követelhetjük az elégtételt és a bűnös megfenyítését, főképp ha elöljárók, vagyunk avagy magasabb érdekek védelméről van szó. Ezt azonban mindig csak kötelességből s igazságszeretetből tegyük. A gyűlölettől minden körülmények között tartózkodjunk s tegyünk jót megbántóinkkal, ha azok reánk szorulnak. Így leszünk az Üdvözítő szavai szerint fiai annak a mennyei Atyának, „ki az ő napját felvirrasztja a jókra és gonoszokra és esőt ad az igazaknak és hamisaknak”. (Mt 5,45)
Hogy az elégtételről való teljes lemondásban – ha az szabadságunkban áll – a hallgatásban s a becsület hőslelkű feláldozásában minő erkölcsi érték rejlik, Krisztus és a szentek példája eléggé igazolják.