Szent Mónika, az édesanyák példaképe és védőszentje!
Liturgikus ünnepnapján emlékezünk Szent Mónikára,Szent Ágoston édesanyjára, aki állhatatos imádsággal esdekelte ki fia és férje megtérését.
Szent Mónika élete minta a családanyák számára.
Mónika az észak-afrikai Tagaste városában született 331-ben.Keresztény családban nevelkedett. Mónika életének titka az Isteni Bölcsesség, a megtestesült Ige iránti szeretet, amelyet a szent könyvekből szívott magába. Már gyermekként, a szülői házban, Tagastéban szívébe plántálódott az Isten iránti szeretet, az önmérsékletet és a mértéktartást. Nem annyira az édesanyjától, mint egy öreg szolgálótól, aki már Mónika apját is az ölében hordozta, és szent komolysággal, józan, gyakorlati bölcsességgel megáldott lélek volt.
A fiatal lányt az akkor még a pogány földbirtokoshoz, Patriciushoz adták feleségül. Három gyermeke (Perpétua, Navigiusz és Ágoston) közül Ágoston okozott a legtöbb gondot és bánatot számára. Mónika igyekezett a családnak katolikus nevelést nyújtani, de férje és gyermekei lenézték vallásosságát, elhúzódtak, sőt gúnyolták miatta. Mindenekelőtt örök hűségben élt férjével, pedig annak nehéz, lobbanékony és heves természete óriási teher volt. Zsarnoki módon megkövetelte, hogy mindenben az ő akarata érvényesüljön. Mónika keresztény alázattal felelt a „támadásokra”: készségesen alárendelte magát férje akaratának, szelídséggel, szolgálatkészséggel és nyájassággal próbálta őt megnyerni Krisztusnak. Még hűtlenségét is elnézte neki, zokszó nélkül tűrte a szidalmazásokat és a bántalmazásokat.
Sokat fáradozott azon, hogy férjét megnyerje Krisztusnak, ezt segítette elő türelme, szelídsége és a szeretet nyelve: Patricius élete vége felé katechumen lett és a halálos ágyán megkeresztelkedett. Mai szemmel már-már érthetetlen türelmességével végül elérte, hogy Patricius önként belátta hibáit, s egyre nagyobb tisztelettel és szeretettel fordult hitvese felé.
Szomszédasszonyainak, — akik ámulva nézték, milyen szeretettel veszi körül Szent Mónika a saját férjüknél sokkalta nehezebb természetű Patriciust, — odavetette: „Kevesebbet nyelveskedjetek és készségesebben engedelmeskedjetek férjeteknek, akkor nálatok sem lesz baj.”
Ezzel nyerte el szeretteinek és magának a földi életben mindannyiunk által vágyott harmonikus családi életet. Pedig Mónikának nemcsak a férje, hanem anyósa részéről is sokat kellett tűrnie. A pogány nő sokáig ellenséges szemmel figyelte menyének minden lépését. A szolgák rosszakaratú sugdosása alapján igaztalan vádakkal illette Mónikát, ő erre ismét saját receptjét alkalmazta: páratlan szelídséggel és tiszteletteljes magatartásával leszerelte anyósa bizalmatlanságát, és megnyerte a szívét. Lassanként anyós és meny a legmeghittebb viszonyba kerültek egymással.
Mónika özvegységi éveit a tevékeny szeretetnek szentelte. Erejét az oltárból merítette: egyetlen napot sem mulasztott el szentmise nélkül és esténként az imádság órájában is a templomba sietett. Rendíthetetlen hite és erős szeretete főleg Ágoston fiával kapcsolatban mutatkozott meg. Nem sokkal azután, hogy a világra hozta, kereszttel jelölte meg az újszülött homlokát és sót tett a szájába, és ezzel — a kor szokásainak megfelelően — katechumennak tekintette a fiát.
Elsőszülött fiának, Ágostonnak a kicsapongásai nagyon megszomorította Szent Mónika szívét. Kimondhatatlan aggódással figyelte tévelygéseit. A filozófiát és retorikát tanult Ágostont nem érdekelte az egyszerű nyelven íródott Biblia tanítása, sőt 373-ban a keletről származó materialista világnézet, a manicheizmus követője lett. Itt már szelídsége és kedvessége is kevésnek bizonyult. Különösen fájdalmas volt számára, amikor fia otthagyta és elköltözött Rómába. Ágoston annyira elmerült bűneiben, nem maradt más fegyver számára, mint a soha meg nem szűnő imádság.
Mónika rendíthetetlen hite és erős szeretete főleg fiával, Ágostonnal szemben mutatkozott meg. Komoly lelki harcot vívott fia megtéréséért. Állhatatos imádsággal, könnyek között könyörgött a fiáért hosszú évekig, anélkül, hogy Istenbe vetett bizalma megingott volna. Álma és egy püspök szava, aki azt mondta neki: „lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke elvesszen”, erősítette meg állhatatosságában, mert ezeket a szavakat úgy fogadta, mintha az égből jöttek volna. Éppen ezért Szent Mónika minden édesanya példája és védőszentje, aki megmutatja, hogy nincs reménytelen helyzet az Úr számára.
Árnyékként követte tévelygő gyermekét, elkísérte Rómába, majd Milánóba is. Ágoston már Milánóban élt és Szent Ambrus tanítványa volt. Mónika itt ismerkedett meg Szent Ambrussal és kérte, foglalkozzon fiával. Kitartó könyörgése többet eredményezett, mint amennyit várt volna. Mónika egyszerre megérezte, hogy mennyire megragadta és át is formálta a fiát a szent püspök szava. Ezért úgy szerette Ambrust, mint „Isten angyalát”, és úgy csüngött az ajkán, mint szomjas ember az élő vizek forrásán.
Ambrus keményen közbenjárt, s hatására Milánóban teljesült Mónika kérése: Ágoston 387 nagyszombatján vette fel a keresztséget.
A rossz úton járó fiút 14 éven át hullatott könnyeivel és állhatatos imádságával térítette meg, ezzel teljessé tette az életét. A szertartáson Mónika is jelen volt és boldogan ünnepelt, miközben hálát adott Istennek. Ezzel Mónika megajándékozta az emberiséget az egyik legjelentősebb keresztény gondolkodóval és egyháztanítóval.
A keresztség után elhagyták fiával együtt Milánót, egy időre visszavonultak Cassiciacumba, majd elindultak haza, de útközben Mónika megbetegedett és még a kikötővárosban, Ostiában meghalt. Halála előtt egy kérése volt: az Úr oltáránál emlékezzenek meg róla. Mivel lemondott arról a korábbi kívánságáról, hogy férje mellett helyezzék nyugalomra, így helyben, Ostiában temették el.
Szent Mónika a nyugati egyház egyik legnagyobb keresztény gondolkodójának és tanítójának, Szent Ágostonnak az édesanyja. A 15. században kezdték el ünnepelni Szent Mónikát az ágostonos remeték. Május 5-én ünnepelték Ágoston megtérését, s az előző napot, május 4-ét választották arra, hogy megemlékezzenek Szent Mónikáról, kinek halála dátumát nem ismerjük. 1430-ban ereklyéit átvitték Rómába és a mai Szent Ágoston templomban helyezték el. 1550 körül a római naptárba is felvették az ünnepet, majd 1969-ben helyezték át Szent Ágoston ünnepnapja elé, augusztus 27-re.
Mónika ezzel teljessé tette az életét. Fiának megvallotta:
„Egyetlenegy dolog miatt kívántam a földön időzni, hogy katolikus kereszténynek lássalak, mielőtt meghalok. Az Úr sokkal többet adott: megérhettem, hogy lemondtál a földi boldogságról, s most szolgái közt láthatlak.”
Ágoston a következőket mondta édesanyjáról:
”olyan biztonság volt benne, amilyet csak az öregség ad meg az embernek; olyan szeretete volt, amilyenre csak egy édesanya képes; s olyan jámborság élt a szívében, amit csak egy keresztény nő hordozhat a szívében”.
Ne kívánjunk mi sem mást gyermekeinknek és önmagunknak. Akkor olyan boldogsággal térünk meg az Úrhoz, ahogy Szent Mónika tette egy hosszú, megpróbáltatásokkal teli élet után. Az oly parányi vízcsepp is – állandóan csepegve – átfúrja a kemény sziklát! Az igazi szeretet mindig megtalálja a segítés legmegfelelőbb módját.
Szent Mónika örök biztatás, példakép és útmutatás ama tiszteletre és részvétre annyira érdemes anyák számára, kik tékozló fiakat siratnak és szenvednek. Lám, Mónika megtette, amit kb. ezer év múlva egy igen bölcs püspök tanácsolt egy ilyen kesergő anyának: Többet beszéljen a fiáról Istennek, mint a fiúnak Istenről.
Mónika nem hagyja el Ágostont, mikor az érzékiség bilincseiben látja; tolakodás nélkül, de állandó készenléttel képviseli előtte a kereszténységnek igazát.
Többet imádkozik, mint oktat; többet sír, mint fedd. Mikor pedig meglátja lelkében a kegyelem első mozdulását, nem tágít többé mellőle: mint őrzőangyala kíséri és elvezeti az üdvösség hazájába. Így lett Mónika az anyák tanítója.
Szent Ágoston De Ordine (A rendről) című művének vége felé leír egy jelenetet:
Néhány barátjával e munka kérdéseiről vitatkoznak, amikor belép az édesanyja, Mónika asszony, és érdeklődik a könyv alakulása felől. Ágoston utasítja az írnokot, hogy Mónika megjelenését és érdeklődését is jegyezzék fel a könyvbe.
Mónika tiltakozik: „Micsoda? Soha nem hallottam arról, hogy olyan írásokban, amilyeneket ti olvastok, asszonyok is szerephez jutottak volna!”
Méltánytalannak érezte, hogy egy tudományos, filozófiai munkában előforduljon az ő neve.
Ágoston azonban azzal nyugtatja meg, hogy a filozófia szó a bölcsesség szeretetét jelenti: „Figyelmen kívül hagytalak volna ebben a műben, ha nem szeretnéd a bölcsességet. Te pedig szereted, jobban, mint engem; azt pedig én tudom, hogy engem mennyire szeretsz. Annyira előrehaladtál a bölcsességben, hogy nem reszketsz még a halál előtt sem, ez pedig a filozófia csúcsát jelenti. Vajon nem nekem kellene-e a te tanítványoddá lennem?”
Mónika rendíthetetlen hite és erős szeretete főleg fiával, Ágostonnal szemben mutatkozott meg. Könnyek között könyörgött a fiáért hosszú évekig, anélkül, hogy Istenbe vetett bizalma megingott volna. Álma és egy püspök szava, aki azt mondta neki: „lehetetlen, hogy ennyi könny gyermeke elvesszen”, erősítette meg állhatatosságában, mert ezeket a szavakat úgy fogadta, mintha az égből jöttek volna.
Ágoston a Vallomások Harmadik könyvében a következőképpen emlékezik meg Szent Mónika álmáról:
„Kinyújtottad utánam a magasból kezedet és kiragadtad lelkemet mély sötétségéből. Mert hűséges szolgálód, az én anyám, több könnyet sírt el színed előtt érettem, mint amennyit az anyák gyermekük temetésével szoktak ontani. Sírt, mert látta, hogy halott vagyok azon hit és vallásos szellem részére, amely őbenne a te ajándékod volt, s te, Uram, meghallgattad őt. Meghallgattad.
Nem vetetted el könnyeit, melyekkel bőven öntözte a földet, ahol csak imádkozott. Meghallgattad.
Csak tőled eredhetett vigasztaló álma, amely miatt ismét megengedte, hogy házában lakjam s vele egyazon asztalnál üljek. Kitiltott ugyanis onnan, annyira utálta és kárhoztatta gyalázatos tévelygéseimet! Azt álmodta, hogy vonalzófa élén áll s ragyogó ruhában igen szép és vidám ifjú közeledik hozzá. Az rámosolygott, őt meg egészen megtörte szomorúsága és bánata. Az ifjú megkérdezte, miért szomorkodik s mi miatt ontja naponként könnyeit? – szokás szerint nem is annyira érdeklődésből, mint inkább, hogy néhány erősítő szót mondjon.
Anyám azt felelte, hogy romlásomat siratja; az ifjú azonban intette, hogy bizakodó szívvel legyen s egyben figyelmeztette, nézzen körül figyelmesen, mert ugyanott vagyok én is ahol ő. Mikor anyám körülnézett, ott látott engem maga mellett állni ugyanazon vonalzón.” (Vass József fordítása)
Mikor Ágoston úgy határozott, hogy elszakad édesanyjától és Rómába költözik, hogy ott tanítson, Mónika erőszakkal vele akart menni. A karthagói kikötőig kísérte fiát, de akkor Ágoston becsapta őt, nélküle vitorlázott el Róma felé. Később mégis követte Ágostont, aki akkor már Milánóban élt és Szent Ambrus tanítványa volt, 387 nagyszombat éjszakáján pedig felvette a keresztséget. Mónika boldogan ünnepelt, és hálát adott Istennek.
A keresztség után elhagyták Milánót, és egy időre visszavonultak Cassiciacumba, ahol elvonult életet éltek, imádsággal és elmélkedéssel töltve az időt. Később elhatározták, hogy hazatérnek Afrikába. Mónika azonban még mielőtt tengerre szállhattak volna, a kikötővárosban, Ostiában megbetegedett és meghalt. Kívánsága szerint ott, Ostiában temették el.
Szent Ágoston Vallomásaiban, megemlékezve édesanyja életéről, leírja az Ostiában történteket is. Az események közé ékelődik azonban egy közösen átélt látomás leírása:
„Történt, hogy ő meg én magányosan ott álltunk az egyik ablaknál. Tudom, Uram, hogy ez is a te kezed titkos igazítása volt. Az ablak annak a háznak belső kertjére nézett, amelyben laktunk, közel az Ostia Tiberina kikötőhöz. Távol a tömegtől ott pihentük ki hosszú szárazföldi utazásunk fáradalmait s ott készülődtünk a tengerre. Magánosan, édes-kedvesen beszélgettünk. Megfeledkezve a múltakról, csak a jövő felé szálltunk s a te jelenlétedben, Uram, Örök Igazság, arról tárgyalgattunk, milyen lesz majd valamikor a szentek örök boldogsága, amelyet
„szem nem látott, fül nem hallott, sem emberi szívbe föl nem hatott” (1Kor 2,9).
Lelkünk ajka szomjasan kívánkozott a te forrásodnak, a benned levő élet forrásának mennyei hullámai után, hogy hulló cseppjeiből amennyit csak lehet, felfogva, azok erejében e fölséges kérdésről elmélkedhessünk. Beszélgetésünk első szakaszán láttuk, hogy az érzéki örömöket, akármilyen nagyok és akármilyen magas földi szempontból értékeljük is őket, az örök élet örömeivel nemcsak összehasonlítani, hanem egy napon még említeni sem lehet. Mikor ideértünk, még tüzesebb vágyakozás szárnyán az Örök Létező felé szálltunk.
Áthaladtunk fokozatosan az egész földi világon, át az égboltozaton, ahonnan a nap, hold és csillagok küldik földünk felé fényességüket. Aztán még följebb szálltunk. Végig elemeztük, beszéltük, csudáltuk magunkban alkotásaidat, s elértünk lelkünkhöz. Ezt is meghaladtuk, hogy elérjük a fogyatkozhatatlan bőség birodalmát, ahol Izraelt örökké táplálod az igazság kenyerével, s ahol maga az Ige az Élet; ő általa lett minden, ami volt, van és lesz; csak ő maga nem változik soha, ő most is ugyanaz, aki volt és lesz örökkön-örökké.
Sőt inkább az igaz, hogy múltja, jövője nincs is, ő egyszerűen van, mert örökkévaló; aminek múltja, jövője van, az nem lehet örökkévaló. S mikor így elmélkedtünk róla, vágyakozó szívünk roppant erőfeszítése íme, mintha egy szempillantásra megérintette volna. Mély sóhaj szakadt ki belőlünk. Otthagytuk, odakötöttük „lelkünk e zsengéit” (Róm 8,23) s visszatértünk a hangos beszédhez, amelyben kél és vész az ige. Ó, Uram, semmi sem hasonlatos a te Igédhez. Örök az önmagában, nem vénhedik s tőle van minden megújhodás!” (Vallomások, Kilencedik könyv, Vass József fordítása)
Ágoston egy imádsággal fejezi be édesanyja történetét:
„Nyugodjék békében a férjével együtt, aki előtt és aki után nem volt más férje, akinek szolgált, s akiben megtermette a türelem gyümölcsét, mert őt is megnyerte, Uram, neked. Add, hogy mindnyájan, akik ezt olvassák, oltárodnál megemlékezzenek Mónikáról, a te szolgálódról, és vele együtt Patriciusról is, aki egykor az ő férje volt, s kinek testéből, nem tudom hogyan, engem is erre az életre vezéreltél. A jámbor lelkek emlékezzenek meg róluk, akik az én szüleim voltak ebben a mulandó világosságban, s akik most már belőled, az Atyából és a katolikus Anyából a testvéreim, és velem együtt a mennyei Jeruzsálem polgárai, ahová a te néped, a kivonulástól kezdve egész a megérkezésig oly forrón vágyakozik.”
Ágoston a következőket mondta édesanyjáról:
”olyan biztonság volt benne, amilyet csak az öregség ad meg az embernek; olyan szeretete volt, amilyenre csak egy édesanya képes; s olyan jámborság élt a szívében, amit csak egy keresztény nő hordozhat a szívében”.
Irgalmas Istenünk, szomorúak vigasztalója, te Szent Mónika könnyes imádságát fiának, Ágostonnak megtérésével jutalmaztad. Közbenjárásukra add, hogy bűneinket megsirassuk, és megbocsátó kegyelmedet elnyerjük. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
SZENT FLÓRIÁN VÉRTANÚ
Magas rangú katonatiszti családból származott, s maga is a császári hadsereg tisztje lett.
A 3. század második felében szolgált, s mint sok más katona, ő is keresztény lett. A század utolsó évtizedei aránylag nyugodalmasok voltak az Egyház számára, így Flórián kitöltvén a szolgálat éveit, békességben vehetett búcsút a hadseregtől, s mint kiszolgált katona Noricum tartományban, Mantemban (Krems mellett) telepedett le.
Diocletianus császár alatt, 303-ban ismét kitört az egyházüldözés. Amikor Flórián megtudta, hogy az Enns-parti Laureacumban (ma: Lorch) elfogtak negyven keresztényt, útra kelt, hogy amiben csak tud, segítségére legyen a foglyoknak. Mielőtt még beért volna a városba, önként föltárta keresztény voltát. Elfogták és Aquilinus bíró elé vitték, aki megbotoztatta, és arra ítélte, hogy nyakában kővel vessék a folyóba.
Az ítéletet 304. május 4-én hajtották végre: az Enns hídjáról taszították le Flóriánt.
Holttestét egy Valéria nevű özvegy kiemelte a vízből és eltemette. A sír fölé később templomot építettek, mely a bencések, majd a lateráni kanonokok gondozásába került. Körülötte épült ki a mai híres kegyhely, St. Florian (Linztől délre).
Tisztelete főként Bajorországban, Ausztriában és Magyarországon terjedt el. Árvizek és tűzvészek ellen védő szent.
A 17. század óta alig van olyan magyar helység, ahol Szent Flórián képét vagy szobrát meg ne találnánk templomokban, házakon, utak mentén. Katonaruhában, égő házzal ábrázolják, melyre dézsából vizet önt.
Erre az ábrázolásmódra legendája két magyarázatot is kínál.
Az egyik szerint Flórián még gyermek volt, amikor imádságára csodálatos módon kialudtak egy égő ház lángjai.
A másik magyarázat szerint egyszer egy szénégető nagy máglyát rakott, melyet annak rendje-módja szerint portakaróval fedett be. Amikor a farakás belseje már izzott, egy nagy szélvihar megbontotta a portakarót, és az egész lángba borult. A szénégető próbálta újra befödni a máglyát, de eközben ő maga is a lángok közé esett.
Nagy veszedelmében így fohászkodott:
„Szent Flórián, aki vízben lettél vértanú, küldj vizet segítségemre, és mentsd meg az életemet!” Azonnal víz öntötte el a máglyát, és a szénégető megmenekült.
Legendája szerint amikor Lorchba indult, a keresztények után kutató katonákkal találkozott. Így szólt hozzájuk: „Ne fáradjatok tovább a keresztények kutatásával, hiszen én magam is keresztény vagyok. Forduljatok meg, és jelentsétek a parancsnoknak.”
Aquilinus először nyájasan beszélt az elébe állított Flóriánhoz: „Jöjj velem, és bajtársaiddal együtt áldozz az isteneknek, s velük együtt ismét élvezni fogod a császár kegyelmét”. Flórián ezt megtagadta, s mikor Aquilinus kínpaddal fenyegette, így imádkozott: „Uram Istenem, tebenned reméltem, tehát soha meg nem tagadhatlak. Kész vagyok érted szenvedni, és föláldozni életemet, csak adj erőt a szenvedésre, és végy föl választottaid sorába, kik előttem megvallották szent nevedet.”
Aquilinus ennek hallatára rákiáltott: „Micsoda badarságot beszélsz, hogy dacolni akarsz a császár parancsával!” Mire Flórián: „Míg földi fegyvert hordtam, titkon szolgáltam Istenemet, és a sátán soha nem bírt elidegeníteni tőle. Most a testem ugyan hatalmadban van, de a lelkemnek nem árthatsz, mert az egyedül Istené. Engedelmeskedem parancsaidnak, amennyiben mint katona ezzel tartozom, de arra senki nem kényszeríthet, hogy bálványokat imádjak!”
Miközben botozták, ezt mondta: „Tudd meg, semmiféle kínzástól nem félek. Gyújtass máglyát, és én Jézus Krisztus nevében örömmel lépek rá. Íme, most áldozatot mutatok be Uramnak Istenemnek, aki megerősített, s ezen megtiszteltetésre méltatott engem.”
Egykori katonatársai vitték a kivégzésre. Megkötözték, követ kötöttek a nyakába, és fölállították a híd korlátjára, de egyikük se merte a vízbe taszítani. Hosszú idő után jött egy fiatal katona, aki nem ismerte Flóriánt, ő odaugrott és belelökte a folyóba. Amikor azonban kíváncsian utána tekintett, hogy lássa elmerülését, megvakult.
Kérünk, Urunk, Szent Flórián érdemeiért és könyörgésére oltalmazz bennünket minden lelki és testi veszedelem, főként a tűz pusztításai és gonosz vágyaink lelket emésztő lángjai ellen!