a) Mi a mélyebb és gazdagabb életet keressük, melyet a szentírás kifejezései ígérnek nekünk: „Lignum vitae, verbum vitae, corona vitae, panis vitae, semen vitae”, s ennek nyitja az egyesülés Krisztussal. Ez egyesülésre figyelmeztet az eucharisztiában a kenyér színe: egyetek, de vigyázzatok, hogy az evés csak jel, mely egyesülést sürget, egyesülést, ahogy a lelkek egyesülni szoktak. Lelkek akkor egyesülnek, ha egyet gondolnak és egyet éreznek. Mi az Úrvacsora? A lelkek egyesülése a gondolatok közösségében, szívek összeforrása az érzelmek egységében. Az igazi szentáldozás Krisztus gondolataival való töltekezés, Krisztus érzelmeitől való fölgyulladás, Krisztus hasonmásának kiverődése a szemen, homlokon, ajakon, beszéden, szereteten, életen, az egész életen, az egész emberen. Áldozni úgy kell, hogy az ember a lelkét eltölti az Úr Jézus gondolataival, hogy képét soha el ne felejtse. Megnyugtató és élvezetes kontempláció! Én nézem őt s ő néz engem. Il me vise et je le vise. Valahányszor ily megnyugodva nézzük az Urat, lelkünk egyesül vele és megpihen benne.
b) Nézzük a szentírásban a lélek megnyugvásának jeleneteit, valóságos Úrvacsora-jelenetek. Ott ül Betániában Mária az Úr Jézus lábainál. Ez is Úrvacsora. Nem evés, hanem egyesülés. Mária szeme az isteni Megváltónak nemcsak szemébe, hanem lelkébe is elmerül, a szerető lélek megpihen jegyesében. Pihenés a jegyesben, ez is Úrvacsora. – Térjünk be az első zöldcsütörtök estéjén az Úrvacsora termébe. Az aggódó gondolatok ott elcsitulnak, és tizenegy lélek függ a Mesteren, ki értük imádkozik. Ez Úrvacsora. Nem a vacsora miatt, hanem a lelkeknek megnyugvása miatt, a Mesterben. – Nézzük a húsvét reggelét, ez Magdolnának Úrvacsorája. E kétkedő, reményeiben megtört lélek hogyan tud egyesülni, hogyan tud megnyugodni a Mester gondolataiban, azokban a győzelmes gondolatokban! – Tekintsük meg a húsvét délutánján az emmausi tanítványok útját; két ember, akik lemondtak reményeikről; hogy gyullad fel s hogy nyugszik meg azután két ily kislelkű szív a nagy lélek közelében. Ez is Úrvacsora. És a húsvét estéje az egész apostoli gyülekezetnek Úrvacsorája. Nyugodjunk meg szentáldozásaink alkalmával az Úr Jézus biztató, győzelmes gondolataiban. Derítsük föl világi nézeteinket, gondolatainkat, sokszor meghasonlott, önmagával nem biró lelkünket Jézus szívén.
c) Az Oltáriszentség nemcsak azért nyugtatja meg lelkünket, mert gondolatainkat Jézusban megpihentetjük, hanem azért is, mert hitünket rendkívül megerősíti. „Est enim memoria mirabilium”. Hitünk az Isten csodálatos műveivel áll szemben. Nagy emlék, melyben megújul Krisztus megtestesülése és szenvedése. Nagy emlék, amelyhez az emberi lelkeknek annyi csodálatos tünete, az aszkézis annyi titka, az elragadtatások fölséges sora fűződik. „Est fidei mysterium!” A hit titka. Csodák alkotják, csodák kísérik e titkot. Ilyen a bolsanói csoda. A miséző pap kételkedett, vajjon igazán van-e az Oltáriszentségben Krisztus teste és vére, és íme, Úrfelmutatáskor a bor a kehelyben piros vérré változott, felforrott, kiömlött s elárasztotta az oltárt; ennek emlékére építette IV. Orbán pápa a fölséges orvietói dómot. De nem annyira ezek a csodák, mint inkább azok az eleven csodák, a bámulatos szentek, bizonyítják az Oltáriszentség valóságát, kik nem ettek más ételt, mint az eucharisztiát, s kik oly erősek voltak, hogy legyőztek mindent. – Legyünk mi is az eucharisztia eleven bizonyítékai buzgó életünk által, melyet az Oltáriszentségből merítünk. Változzunk el tőle. A mi gondolataink „infirmae providentiae”, gyönge, szürke gondolatok. Cseréljük ki azokat az Úr Isten gondolataival; az Oltáriszentségben, mint tüzes bélyegzővel nyomja bele lelkünkbe. Mit menjek emberek után, akik ha nagy tehetségek is voltak, azzal a sóhajjal haltak el: „Több világosságot! Ily lelki élet, akármily költemények fakadjanak belőle, akármily szobrot tudjon faragni, akármily szinekben tudja rálehelni ideálját fára és vászonra, nekem nem imponál. Nekem az az élet kell, mely egész embert tud kialakítani.
d) Végül a tiszta érzés ózonos atmoszférája kell nekem. Szívünket kétféle szeretet foglalja le: Charitas et cupiditas. A cupiditas az alacsony érzéki szeretet. Le kell foglalnom szívemet szent szeretetben, hogy az a másik mohó, ösztönös indulat csökkenjen bennem. „Nutrimentum charitatis et imminutio cupiditatis…; ubi charitas, ibi cupiditas non est.” Mihelyt a szeretet, a tiszta charitas kigyullad, annak a másik lángnak tápja elfogy és a láng kialszik. „Castissima caro sopit concupiscentiam”. A legtisztább, a legszűziesebb test érintése a mi forró vérünk törvényét megtöri. Igy kell áldozni, akkor az Oltáriszentség a gazdag életnek forrása lesz.