A mennyei Atya, aki az Üdvözítő igéi szerint kezdettől fogva mostanáig dolgozik, a munkát általános természettörvénnyé tette. Mindenkinek joga s kötelessége a munka, mert mint az apostol mondja: „aki nem akar dolgozni, ne is egyék”. (Tessz 3,10) Már a paradicsomot azért adta át a nagy Munkaadó ősszüleinknek, hogy azt megmíveljék; és midőn a bűnbeesés után kihirdette: „arcod verítékével míveled a földet s eszed kenyeredet”, (vö. Ter 3,17.19) voltaképpen nem a munkát avatta büntetéssé, hanem csupán a töviseket, amelyeket azóta a munka termel. A munka azontúl is megőrizte nemesítő, tökéletesítő természetét, sőt a megsérült emberi természetnek valóságos orvosságává válott. „Akik könnyhullatással vetnek, örvendezéssel aratnak” (Zsolt 125,5) – mondja a zsoltáros.
A munkát – főleg a testi munkát – az ókori s modern pogány világ megveti s szégyenli. Midőn Domicián császár kíváncsiságból magához hívatta az Úr Jézus rokonait s munkától kérges kezüket megpillantotta, undorral fordult el tőlük.
Az isteni Mester azonban élete legjavát, mint szegény munkásember töltve, ezzel egyszer s mindenkorra kiállította a munka nemesi levelét s megistenítette azt.
A társadalomnak Isten tervei szerint kialakult rendje létrehozta egyrészről a célszerű munkafelosztást, másrészről a munkaadó s munkás közötti függő viszonyt. És éppen ez utóbbi az, mely e kérdést a IV. paranccsal összefüggésbe hozza.