„Bizony mondom nektek. Ha valaki e hegynek mondja: Indulj meg és merülj a tengerbe! és nem kételkedik szívében, megteszem neki!” (Márk 11,22).
Ingadozik a szívünk; nagy benyomások és megrendülések alá kerülünk; a haladó világ hódítása és vívmányai mint erős, láthatatlan sugárzás hat szívünkre s fölizgatja azt. Ez izgalomban zavaró benyomást tehetnek ránk, kik mondják: új világ van, új világnézet, új értékek, új irányok; hagyjátok a régit, éljetek modern emberek módjára. Hogyan álljunk bele ez új világba?
a) Tényleg elváltozik a világ az ember szemében, amennyiben kitárul és óriási méreteket vesz a lét; impozáns nagyságban emelkedik föl lelkünk előtt, és mi nem győzzük csodálni ezt a nagy, tág, mély, titokzatos, csodálatos világot. E világban foglal tért az ember a maga kultúrájával; hatalmasabban érvényesül, győzni és uralkodni megtanul s életének különb formákat alkot, mint amilyenekben régen élt. Abban a mértékben, melyben a világ kitágult előttünk s mi uraivá lettünk, értékesebbé, tartalmasabbá is vált életünk; új értékeket fedeztünk föl benne, melyeket nagyrabecsülni és élvezni nem szégyen, sőt dicső és élvezetes. A világhoz fordulva gazdagíthattuk a létet, kedvesebbé, szebbé tehettük, és Isten gondolatát ismerhettük föl ebben is. Nincs kedvünk összetörni a világot; nincs kedvünk elfonnyasztani az életet! Tehetségeink a lét erői és az erők természetszerűen kialakulást és akciót sürgetnek. Nem más világ-e, nem más élet-e ez, mint a lV., V., IX., XI., XIII. századbeli világélet? Összefoglalva a mondottakat: A modern ember szemében elváltozott a világkép, nagyobb, impozánsabb lett; elváltozott a kulturális életmód, gazdagabb, erőteljesebb lett; az életnek ennek folytán nagyobb értéke lett, melyet letörni s megvetni fölösleges; de a hit világa érintetlen, s nehézségeim e részben, még ha hegyek is volnának, elmerülnek a tengerben, az Isten végtelenségében.
b) Minél nagyobb lett az ember világa s erősebb élete, annál mélyebb és tisztább lett öntudata aziránt, hogy mechanika és technika fölött van egy szellemi világ, mely térből s időből kimered, azoktól elvonatkozik s a maga örök értékeit mindenkor s mindenütt fölragyogtatja. Ezek a szellemi lét fölénye anyag s világ fölött; uralkodó hivatása lét és történés fölött; intézkedő hatalma saját szabadságában; fölényes fölülemelkedése az erkölcsi eszmények s törvények érvényesítésében; öntudatos intézkedés mindazzal, ami egymás mellett áll és egymásra hat; tartalma a lelkiismeretnek s átérzése az erkölcsi méltóságnak, akár rongyba, akár bíborba öltözködik; szóval minél nagyobb s élesebb a világismeret s hatalmasabb a világuralom, annál kiemelkedőbb az öntudat a szellemi hit s tartalom fölényéről és szuverénitásáról. Quid hoc ad aeternitatem? mily silány mindez az örökkévalósággal szemben, mondhatjuk a legmagasabb kultúrfokra állva a legtalálóbban. Ad majora natus sum… ezt senki sem mondhatja úgy, mint az, ki a legmélyebb ismerettel pillantott be a természet műhelyébe! Szépek a világok, nagyok értékeik, de ez értékek végre is az én szellemem öntudatának értékei, bennem jelentkeznek, s ezeken át s ezeken fölül ismerem én föl a szellemi világ örök értékeit. Minél öntudatosabb s gazdagabb lesz életünk, annál mélyebb s bensőségesebb is lesz; s azzal együtt jár a külsőségesnek s a merőben történeti elemnek kicsinylése. Lelkem, lelkem… az az én kincsem; célja a tökéletes, szent élet; a gazdag, tartalmas fölényes élet egész az Istennel való egyesülésig. Ez a lélek, s a benne kifejlődő isteni élet a lét koszorúja; nincs alárendelve semminek, senkinek; sem világnak, sem társadalomnak, sem embernek, sem emberiségnek, sem kultúrának, semminek széles e világon. Ah, hiszen minden, tudás is, haladás is, kultúra is az életet szolgálja s az embert emeli, s ha szolgálja, akkor az az egyedüli, való, édes élet s az ember nem lehet eszköze, hanem ura és élvezője. Élet… az én életem a kultúra tartalma; nélkülem nincs értelme; tehát végre is én s ismét én, az én látó, az én nemesen, tisztán szerető, az én erősen érvényesülő lelkem az a legnagyobb valóság, melynek minden szolgál; ami pedig ezt nem szolgálja, hanem leigázza, az gyilkos és pártütő elem; így van gyilkos tudomány, gyilkos kultúra, gyilkos társadalom, mely az életet, a valót, a jelent elhanyagolja vagy elfonnyasztja absztrakt eszményekkel, személytelen hatalmakkal, melyek mint rögeszmék s terheltségek gyötrik el az embert.
Ó Uram, illess, érints meg engem. Érezzem a tiszta halhatatlan élet áramát lelkemben! Tisztuljanak szemeim a füsttől, a ködtől… tisztuljon agyam, öntudatom a bódító lármától… Jöjj, nézz bele lelkembe és mondd nekem: Te isteni lélek, örök és halhatatlan gyermekem, időben jársz s térben, s sokféle terheltség száll meg végig a kultúrák során; ne veszítsd el érzékedet természeted fölényes, értékes méltósága iránt; ne szolgálj semminek; hanem uralkodjál mindenen: időn is, szépségen is, hatalmon is, hogy elévülhetlen, üde, egészséges légy. Érezd az isteni élet temperamentumát magadban; szakajtóval ne borítsd le fényévekkel ki nem mérhető lelki világodat; ízlésedet ne rontsd el, érezd meg a földízt s a hullaszagot mindazon, ami a világot veled fölcserélni megkísérli. Nem, nem; azok fölcserélhetlen, mert összehasonlíthatlan értékek, melyek így állnak szemben: világ, erők, tudomány, kultúra, intézmények, lét és életmód egyfelől, másfelől pedig te, akiben a szellemi öntudat képezi fény- és erőforrását, súlypontját és központját tudománynak, kultúrának, lét és életmódnak! Te vagy a világ koronája, mely kivirágzik akkor, ha tudással, kultúrával, energiád kifejtésével is szolgálod a legtöbbet: az isteni életet. Deus meus et omnia.