„És bemenvén a templomba, kezdé kiűzni a templomban levő árúsokat és vevőket, s a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit fölforgatá… mondván: Nincs-e megírva, hogy az én házam imádság házának hivatik minden nemzeteknél? Ti pedig azt latrok barlangjává tettétek” (Márk 11,15).
a) Jézus izzó lélek; szeret s szeretetből hódol Istennek; gyengéd és figyelmes; vele jár; érte eped. Ez szeretetének első lángja! Van aztán más is, mely szenved az Isten bántalmai alatt, sír, ég, kitör; lelkesül és lehanyatlik; remél és csügged. Lángol a templomért s a templom Istenéért; ott áll mint kerub és megcsóválja ostorát… tűz a buzgalom, az emészti. – Őrizzük, óvjuk szívünk templomát… Az Úr egyházát… mások lelkét! Mennyi a kufár ezek körül! Bátor leszek; Isten ostora van kezemben! Mily erős a gyermek is, mely az erényért kiáll; vén bűnösök is érzik fölényét.
b) Jézus emberszeretete nem lágy és erőtlen. Az elérzékenyülni, de áldozni és erősen akarni nem tudó „áhítat” hiába hivatkozik reá. Az ő szeretete nemcsak könyörület és jóindulat, hanem fegyelem és szigor. Ne bízzál az áhítatban s az elérzékenyülésben, ha nem merítesz belőle erőt önmagad megtörésére s az isteni akaratnak föltétlen teljesítésére. Igy értsd a szót: Annyit haladsz, amennyire megtöröd magad, vagyis amennyire az isteni akaratot átéled, ha kell, letörés s áldozat árán is. A letörés és az önmegtagadás önmagában nem érték, csak eszköz.
c) „Szent” haragról szokás beszélni s Krisztusra mutatni. Az indulat természetes, s bizonyára nem erkölcsi fogyatkozás; csak el ne ragadjon. Krisztus Urunk haragjában is szent volt; az ember haragjában rendszerint nem szent; fölindulásunkba sok nemtelen elem vegyül.