„Valának pedig némely pogányok azok között, kik fölmentek, hogy imádkozzanak az ünnepen. Ezek tehát Fülöphöz menének, mondván: Uram, látni akarjuk Jézust” (Ján. 12,20).
Valamint a monumentális történet az embert a halhatatlan művek s tények elé állítja és azt sugallja neki: Tégy úgy… tehetsz te is így: úgy a szent kereszténység Krisztus elé állít minket és biztat: tégy, tégy… tedd meg a legnagyobbat és élj vele közösségben, szent bensőségben. Nem konverzációs-lexikont akarok belőled csinálni, hanem élő, tiszta, tündöklő lelket. Lesz erre erőd, ha következőkép hangolod lelkedet.
a) Karold át az Úr Jézust hitedben úgy, hogy betöltse értelmedet nemcsak mint valami eszmény, kiről leolvasod a legszebb elveket, hanem mint való, reális tény, ki neked Istened, végcélod, üdvösséged; kinek vére a te lelked ára, bére, megváltása; ki nem ige, eszme ezekről, hanem testté lett Ige; mindezek megtestesülése. Nem a róla szóló tan kell neked, hanem ő maga, amint élt, érzett, akart. Hányszor lép elénk a modern világban a vágy, hogy látni akarnák Jézust! De csak úgy nézik, mint Caesart és Hannibalt, s nem mint megváltót, bűntörlesztőt; ezek meg nem látják. Ezek régi történelmet s eszményeket forgatnak fejükben s nem élik át itt és most az édes, erős Urat. Ah Jézus, Jézus, nekem nem nagy ember, hanem a reális, melegszívű, evangéliumos Istenember kell. Credo. credo et amo.
b) Küzdenem kell, és nem szabad a bensőség dalait énekelnem úgy, hogy az önmegtagadásról s fegyelemről megfeledkezzem. Ah nem, az nagy csalódás volna. Rossz természetem van, érzékies és a közönségesre hajlik. Sok gravitáció van bennem a test és vér felé, s könnyen káprázik a szemem a hiúság vásárján. El vagyok tehát szánva, hogy küzdök, hogy megtagadom magam!
c) Bíznom kell az Úrban s kegyelmében. Imádkoznom kell, és mikor imádkozom, be kell helyezkednem a Krisztus által alapított testvérület közösségébe. Sok fölséges, szent testvérem segít itt engem. Keresem az Istent, de a nyomokat, melyekkel ők utat tapostak, meg nem vetem. Én a szentekkel imádkozom; ők is segítenek. Mint Fra Angelico képén angyalok, jó lelkek, szentek kezet fogva lejtnek és haladnak fölfelé, úgy törekszem én bensőséges lelki közösségben előre. De a bizalomnak nem szabad ernyesztő gondolatnak lennie; nem azért tágul ki a szívem, hogy elernyedjen karom s kezem.
d) Mérsékeltnek s türelmesnek kell lennem törekvéseimben. Nem szabad duzzognom, zúznom, törnöm, indulatoskodnom, ha nem sikerül valami. Nem vagyok én barbár, s pesszimistának sem készülök, hogy elundorodjam a gyöngeségtől. Az betegség. A bűntől kell elundorodnom, de nem a bűnöstől; magamtól sem. Még ha tisztulni vágyom is, akkor sem szabad túloznom. Láttuk a tisztulás vágyait, melyek a penitencia torzalakulásait állították a világba a szektákban.
e) A természetet a maga realizmusában jóindulattal kell méltányolnom; erejét szeretnem kell s nem szabad széttörnöm. Nem az az ideál, hogy véresre verjem magam, hogy elfancsalodjam bőjtben, vezeklésben; hogy fejfájós, gyomorfájós, beteg szent legyek. Jézusra nézek és eltalálom az irányt. Szeretem a természetet, mint az erő forrását, mely a lelket, a szellemet szolgálja mindenben; szeretem, mint Isten gondolatát, mint az életgazdagságnak márványos lépcsőjét, mely az „Ara coeli”-hez vezet.
f) Vágyódnom kell szenvedélyesen az élet után, a kifejlés, a több-, a különb-ember után. „Vitam petiit a te et tribuisti ei…”, életet kért Tőled és megadtad neki. Ez a te ajándékod, az élet. A te kegyelmed a több, az isteni élet; a te jutalmad az örök élet. Ebben a vágyban el nem hervadok, ettől ki nem fáradok. Amit a savoyai pásztorfiú felelt az aosztai herceg kérdésére, hogy „Mi a boldogság?” „Egészség, békesség”, azt én kiegészítem hívő fölfogásomban így: igen, a boldogság az az egészséges, békességes, teljességes élet, melyben Isten, lélek meghódított és színében elváltoztatott testet, vért, érzéket, világot. Az kell nekem.