„Hasonló mennyeknek országa egy királyemberhez, ki menyegzőt szerze fiának” (Máté 22,2).
a) A szentáldozásban két ember találkozik: a királyi ember, ki menyegzős örömöt akar közölni velünk és az utcáról behívott tömeg-ember, kinek nagy szüksége, de semmi jogigénye e kiváló kegyelemre. Jézus, az erő s az élet így jön felénk: ép, erős, üde, friss, mint a harmatos fenyőerdő; ki nem fáradt, mint a hegyi patak; lendületes, mint a királyi sas, s lejön s e lelket akarja közölni velem, a lápos alföldek lakójával. Tudom, hogy ő azért jön, érzem ruhája illatát, megcsapja lelkemet az erő s életteljes szellem. Be jó ez; kinyitom számat s teleszívom lelkemet leheletével.
b) Mi az eledel ezen a menyegzőn? Ő maga; nem valamiféle tan; azt mások is adják, hanem az ő életárama, mely belőle felénk hat. Mondatokban lehet ugyan kifejezni, amilyenekből áll az evangélium, de az is csak szó az életről, lelkületről, érzésről, szellemről; maga ez a lélek és élet a menyegzős eledel. Ezzel telek el, midőn áldozom. Szebb, erősebb élet van bennem. Tehát nem szó, nem mondat, hanem vér, meleg lelkesülés, öröm az az étel, melyet az Oltáriszentségben veszek. Ez a tüzes vér kilocsolja és kiégeti tisztátlanságomat, ez amely buzgóvá, aktívvá tesz, ez a lelkesülés fölvidít, ez az öröm bátorrá tesz harc és kísértés ellen. Lélek-kenyér ez s édes kenyér, „panis pinguis”.
c) Sok-sok ember járul ide mindenféle kétellyel, bajjal, gonddal, keserűséggel, vággyal, és mind keres vigaszt s erőt. Mélyessze csak bele lelkét Krisztusba: a királyba s bíróba, a szenvedőbe s jópásztorba, a vándorba s szamaritánba; vegye s egye a lelket; bizonyára talál gyógyulást és erősséget. Ne gondolja senki, hogy Krisztus megveti őt. Nem azért hívta menyegzőre. Ha pedig becsül és szeret, bizonyára segít. Épen azért, mert oly nagy, kiterjeszti figyelmét a legigénytelenebbre is.