A közös vér, de még inkább a közös szülők iránti kegyelet testvéreink iránt különös szeretetre kötelez bennünket. A testvérek közötti béke, egyetértés a szülők legnagyobb öröme, vigasza s így a legszebb hála a gyermekek részéről, mellyel szülőiknek adózhatnak. Viszont a viszály s gyűlölködés egyike a legnagyobb keserveknek, amelyet a testvérek a közös szülőknek okozhatnak s gyalázat, amellyel a már talán elhunyt szülőik szent emlékét behomályosítják. Mily szomorú látvány, midőn testvérek még apjuk, anyjuk koporsójánál sem akarják egymást ismerni s a szülői sírnál sem akarnak találkozni!
Szeressük azért testvéreinket még akkor is, ha ez – mint minden erény itt a földön – kisebb-nagyobb, sőt hősi áldozattal járna is. Támogassa főképp az idősebb a fiatalabbat s tartsák fenn szerető, érdeklődő összeköttetésüket az egész élet folyamán: „Az egyetértő testvérek olyanok, mint az erős vár.”
Sohasem engedjék, ami éppen nem ritkaság, hogy az irigység és kapzsiság ördöge szívüket szétválassza. Angolországban történt, hogy egy apa rossz fiát az örökségből kitagadta. Halála után azonban a fiú megjavult. Erre öccse ezt írja neki: „Kedves bátyám. Atyánk, mint tudod, engem tett kizárólagos örökösévé. Ha ma is élne, ezt nem tenné. Ő csak azt a fiút akarta kizárni, aki voltál s nem azt, aki ma vagy. Siess! felezzük meg a vagyont”. Nemde szép és épületes az ily önzetlenség! Nem kevésbé szép példát adott erre az a két testvér (egyik már házas, a másik még nőtlen), akik az atyjukról reájuk szállott földeket, testvériesen osztozkodva, egymás mellett békén birtokolták. A munkát – mint hajdanában a szülői háznál – közösen végezék egymást támogatva. Ott állnak már szép sorban az aratás után az aranysárga búzakeresztek a testvérpár szomszédos földjén. Az idősebbnek egyik szép napon gondolat ötlik eszébe: „Ejnye, az én szegény öcsém úgy dolgozik nekem, mint valami szolgalegény; hozzá még nincs is oly kedves, barátságos családi otthona, mint nekem. Egy kissé meg fogom tréfálni! Éjszaka meg fogom felette szaporítani a megérdemlett isteni áldást s a saját búzakeresztjeimből néhányat az ő földjére hordok át”. Érdekes, hogy a fiatalabbnak a szeretet egészen hasonló gondolatot sugallt: „Én csak magányos ember vagyok; mi szükséges nekem? Bátyám családos ember már, feleségről, gyermekről is kell gondoskodnia. Segítek rajta. Néhány keresztet éjszaka suttyomban átteszek az övéi közé”. Másnap reggel mindketten szinte elképedve látják, hogy valamely titokzatos kéz beleártja magát s a dolgot visszacsinálja. Kevéssel utóbb újra megpróbálták, hogy tervüket keresztülvigyék, a titokteljes kéz azonban megint csak meghiúsította mesterkedésüket. Meglesik a tettest s rajtakapják – egymást. Nem kellett sok magyarázat. Egymást átölelve sírnak örömükben.
Ki nem látja, érzi, hogy mily szép az ily önzetlenség! A szeretet boldogsága a hozott áldozatoknak bőséges kárpótlása.
És még ha a testvéri szeretet a hősiességig emelkedik, mily elragadóan szép látványt nyújt az égnek s földnek!
1901. szeptember 4-én történt, hogy London egyik legforgalmasabb utcáján a kis 11 éves Galaman négyéves öcsikéjét saját elgázoltatása árán nehéz teherkocsi elől megmenti. Midőn véresen, haldokolva a kórházba viszik, első kérdése: „Hazavitték öcsémet?” Majd később ágyánál zokogó édesanyjához: „Anyám ne haragudjál reám, hogy ezt tettem! Tudom, hogy meg kell halnom, de szívesen halok meg, csakhogy öcsém megmenekült!”
Mindazonáltal tudnunk kell, hogy a testvéri szeretet s az abból eredő kötelezettségek távolról sem oly szorosak, mint aminőkkel a szülőkkel szemben tartozunk. Nevezetesen a szülők támogatása szükség esetén az igazságosság követelménye, a testvérek felsegélyezése csupán a szereteté. Innen van, hogy testvérei támogatása miatt senki sem köteles magasabb hivatását feláldozni.