a) Megszeretjük lelkünket, igaz szeretettel. Az önhittség s kényesség elpuhít, beleringat sok hamis nézetbe, helytelen, hiú életbe, elbízzuk magunkat, hogy szeretjük az Istent, sőt buzgóknak látszunk. Elfelejtjük, hogy mily kevéssé fejlett ki bennünk az ellenkezés a rosszal szemben, s mily nagy a hamis szeretet önmagunk s a hálátlan hidegség Isten iránt, s mennyire vagyunk a krisztusi szeretet viszonzásától. Aki ezt elgondolja, az megérti, hogy mi szerepe van a tisztítótűznek; az megérti, hogy ép az a tűz, az a kín biztosít, hogy üdvözülni fogunk; mert Isten gondoskodott róla, hogy az ily tökéletlen teremtések is végtelen boldogságra jussanak, de föleszmélve s kiábrándulva a „tűz által”. Mily alázat leng a tisztítótűz felől! A lelkek érzik, hogy mit érdemelnek; a tisztítótűz telítve van fölséges alázattal.
b) De ugyanebből a meggyőződésből fakad az őszinte buzgalom, mert hiszen a tisztítótűz lángjainál fölismerjük lanyhaságunkat, kényességünket, hanyagságunkat! Észrevesszük, hogy ájtatosságainkban mennyi a megszokás s a formalitás. Mily buzgóknak kellene lennünk gyónásainkban, penitenciáinkban, szentáldozásainkban! Mily tisztaságra törnénk, ha a szívtisztaság kötelmét Isten a tisztítótűz lángjaival ébresztené öntudatunkra! Ime, a tisztítótűzben szenvedő lelkekért fölajánlott búcsúink. Áhítatunk pszichológiája szeretetre, buzgóságra, tisztaságra, alázatra figyelmeztet; szeretetre az egyház, a lelkek s az önmegtagadás iránt. Ki nyer hát többet, mikor értük imádkozunk? Mi vagy ők? Ők büntetés-elengedést, mi bűn- és büntetésbocsánatot, kegyelmet, buzgalmat s erényt. Gondolom, hogy mi nyerünk ezzel is többet.