A szerencsétlen, megalázott, meggyalázott nőre csupán a kereszténység virraszt jobb sorsot.
A legjelentősebb és elhatározó lépést erre Jézus Krisztus tevé meg, midőn a házasságot egy férfiú s egy nő közötti felbonthatatlan életszövetséggé avatta s azt szentségi méltóságra emelte. Ez volt a helyes értelemben vett józan emancipáció, vagyis kézről való elbocsátás. A nő megszabadult férfi zsarnokától s szerető férjet kap Krisztustól. Sőt mi több, a nő hosszú megaláztatása kárpótlásaképpen valóságos diadalútra indul a keresztény századokban. „Diadalának egyik hatalmas emeltyűje – mint a protestáns Pékár Gyula Don Juanjában találóan megjegyzi – éppen a középkori erős Madonna kultuszban rejlik. A Boldogasszony anyasága a férfi szemében szentté teszi minden nő anyaságát, szüzessége érintetlenné a hajadonok erényét. Az a tény, hogy a Megváltó édesanyja nem elvont fogalom, hanem valósággal élt földi nő volt, valami misztikus párhuzamosság révén misztériummá avatta, mennyei derűvel vonta be a Boldogasszony többi földi testvéreit, az egész asszonyi nemet a férfi előtt.”
Jézus Krisztus főleg édesanyja által valóban megdicsőítette a nőt. Az egyházi rendből ugyan kizárta s nem adott neki képességeket a lelki joghatóság gyakorlására, tehát Ő maga sem tartotta a nőt minden hivatalra s minden foglalkozásra a férfiúval egyformán alkalmasnak, de ez éppen nem jelenti, hogy a nőt, mint ilyent a férfiúnál kevesebbre becsüli. „Jézus Krisztusban nincs férfi, sem asszony, mert… mindnyájan egyek őbenne.” (Vö. Gal 3,28)
Az evangéliumoknak legmeghatóbb lapjai Urunknak a női nem iránti gyengéd szeretetéről tanúskodnak. A jámbor nők, a megtért Magdolnák, apostoli munkákra kapnak tőle megbízást.
Szent Pál apostol, akiről pedig Aranyszájú Szent János azt állítja, hogy szíve egészen krisztusi szív, jóllehet hivatásához illő nyíltszívűséggel jelöli meg a nő helyét s szerepét a társadalomban: „Az asszony félje (tisztelje) férjét”; „az asszonyok az egyházban hallgassanak” (Ef 5,33; 1Kor 14,34), de ugyanaz az apostol nem feledi leveleiben üdvözölni a jámbor nőket, kiket munkatársainak nevez Krisztus országa építésében s azt állítja róluk, hogy „az asszony a férfi dicsősége”. (1Kor 11,7)
Az ősi egyház főképp a női nem között apostolkodó s a szeretet műveiben szorgoskodó diakonisszákat püspöki kézfeltétellel avatja fel; a szent özvegység pedig oly becsben áll az Egyház szeme előtt, hogy egyes hittudósok hajdanában nem átallották azt – bár tévesen – a magasabb egyházi rendek közé sorolni. A keresztény középkorban a nő, az eddig elnyomott rabszolga, a férfiún uralkodni kezd. A római keresztény pénzeken megjelennek már a császárnék képei is. Voltak nők, mint Teodóra, Teofánia, Zoë, Irené, Ariadne, kik a világ uralmát tartották kezükben.
Az egyház szelleméből kinőtt lovagi intézmény főfeladatának a női becsület védelmét tűzte ki s bevitte kitörölhetetlenül a köztudatba, hogy a „lovagiasság” elsősorban a nőkkel szemben kötelező.
Valóban a női nem sokat köszönhet a katolikus Egyháznak, vagyis jobban mondva mindent annak köszönhet. A katolikus Egyház a nő egyetlen igaz otthona. A protestantizmus a szakadárság, mely a házassági felbonthatatlanság hitelvét megtagadta, egyben a női méltóságot is gyökerében támadta meg. Minél távolabb Rómától, a nő annál gyengébb, szerencsétlenebb. Oroszországban, kevéssel az összeomlás előtt, kormányrendeletet kellett hozni, amely a férjeknek megtiltotta, hogy feleségüket vasrúddal verjék, öklükkel szembe, halántékon vagy szíven üssék.
„Róma, Róma!” sikoltja a szegény Ingeborg hercegnő, midőn férje, Fülöp Ágost egybekelésük napján eltaszította. Mert Róma az egyetlen, amely az üldözött, meggyalázott nő érdekében még hatalmas fejedelmekkel is, minők egy VIII. Henrik és I. Napóleon, szembe mer szállani.