A modern ember könnyen botránkozik a két tüzön, mellyel Isten a maga fölségét s szentségét megvilágítja, a pokol s a tisztítóhely tüzén. Bizonyára ez a tűz nem a fa vagy kőszén elégési folyamata, de valamelyes fizikai ható, mely tűzféle.
a) Nem szabad az önszeretet s a szubjektív fölfogás és érzés lágy, meleg szuggesztióira hallgatnunk, mikor a végtelen erkölcsi tökély rendjéről van szó. Az ember elfelejti, hogy teremtmény és szolga, s kényes úri gyermeknek tartja magát; elfelejti, hogy Isten az abszolut végcél, s minden érte van; félreérti az örök szeretet akcentusait s az isteni irgalmat, mely szintén csak a tökéletességet szolgálja. Egyoldalúan érzelmei szerint ítél, melyek csupa lágyság s erőtlenség, s nem gondolja meg, hogy a szépségnek telítve kell lennie erővel. A hársfa nemcsak illat, hanem keménység is; a tölgy nemcsak lombkoszorú, de fejszével dacoló hatalom is; a fenyő nemcsak olaj, de árboc is; az oroszlán nemcsak puha szőr, de szaggató fog és karom is; a levegő nemcsak zefír, hanem vihar is; a tenger nemcsak kagylókat öblöget, de elsöpör kontinenseket is. Ő az Úr… a nagy Úr; Ő az erő, s szépsége nem egyéb, mint az erőnek virága. Kemény a hit a pokol tüzéről, de lelket erősít és szépít.
b) Az Isten a teremtő, alakító, remeklő elv; szeretetből dolgozik, de minden műve az örök bölcseség kisugárzása. Tökéletesnek kell lennie a maga módja szerint a nagy világnak, de tökéletesnek az erkölcsi világnak is. Sőt ami ott tökéletlen, az itt pótlékát s kiegészítését nyeri. A léleknek tehát vissza kell tükröznie az isteni szentség s fölség szeplőtelenségét.
Minden lélek visszfénye lesz a szentségnek, mely Istenből árad; minden léleknek vissza kell térnie az Úrhoz teljes odaadással…, vissza az állításba minden tagadás nélkül! – Mily ártatlannak kell tehát a léleknek lennie, hogy Istent visszasugározza! Mily símának e tükörnek folt és sávok nélkül; mily tökéletesen összehangoltnak, mily teljesen átszellemültnek, fénytől átjártnak. A szívnek minden érzelme, mely nincs összhangban az Isten iránt való szeretettel, ott tisztul; a lélek ragaszkodásai, melyek lehűtik a teremtményekhez való vonzalommal az Isten szeretetét, – a hajlamok, melyek nem egészen őszinték és tiszták, bár a szív legtitkosabb redőiben rejtőzzenek, – a leglágyabb ellenkezések, a leggyöngébb ellenszegülések, minden, ami a cél föltétlen érvényesülésével, a lét alfájával s az uralom omegájával ellenkezik, – minden kivettetik. Ó örök világosság, mely áthatsz mindenen, mint a sötét (röntgen) sugarak, – ó villamos áram, mely átfutsz a testen s nincs akadályod, világosítsatok föl, hogy szent az Isten. – Irgalmazz nekem!
c) Értjük-e már az Isten igazságának két kerubját, melyet az égi paradicsom elé állított? Mindkét tűzlángból hallom a szózatot: Vesd le saruidat! Tisztulj! Tűz által is. Örök tűz s ideiglenes tűz által érvényesül a Végtelen uralma s kikerülhetetlen akarata. Az Isten a valóság, az igazság, a szentség; ami van, ami erő, szépség, erény, tökély van, az az övé; ami nincs, ami tagadás, ami ellenkezik vele, az meg nem áll előtte. Már most gondoljuk el, mennyi bűnünk van ebben a világításban, s mily érdemesek vagyunk a büntetésre; csak az erényes, erős élet segít rajtunk.