Nemcsak a mi becsületünk, hanem úgyszólván Isten becsülete is megköveteli, hogy amire megesküdtünk, azt meg is tartsuk. Még a pogányok is a természetbe írt törvény folytán átérezték ennek a kötelességnek az óriási fontosságát.
Midőn Regulus római pogány hadvezér Kr. e. 250 körül hazája legnagyobb ellenségének, a karthágóiak hatalmába került, ezek hat évi hadifogság után azzal a megbízással engedték őt haza, hogy Rómától békét eszközöljön ki számukra; de egyben meg is eskették, hogy sikertelenség esetén hozzájuk visszatér. Regulus megesküdött. Hazatért; ámde ahelyett, hogy honfitársait a háborúról lebeszélte volna, lefestette előttük az ellenségnek jelenlegi gyenge helyzetét s háborúra tüzelte őket. Ezután visszatért Karthágóba, jóllehet honfitársai, sőt maga a pogány főpap szinte erőszakkal igyekvének őt visszatartani. Mint mondják, Regulus a hazaszeretetnek és az eskü hűségének dicső vértanúja lett, mert az ellenség őt keresztre feszítette.
Szomorú volna, ha a keresztényt a pogány istenfélelemben megszégyenítené.
Az esküszegést mindenkor a leggyalázatosabb s legmegvetendőbb bűnnek tartották, melyet maga Isten rettenetesen szokott büntetni.
Szedeciás, Juda királya, mint a Szentírás elbeszéli (2Kir 25) esküvel ígért Nábukodonozornak, Babylon hatalmas fejedelmének hűséget. Esküjét megszegte. Az Úr erre Ezekiel próféta útján kemény büntetést jósoltat neki. És valóban, a szerencsétlen Szedeciás csakhamar ellenségeinek kezébe kerül, ezek kiszúrják szemeit s nyomorultan hal meg hazájától távol, idegen földön. Az eskü meg nem tartása halálos vagy bocsánatos bűn a megígért dolog súlya, jelentősége szerint.