Kényes, veszélyes s nem kis jelentőségű dolog magára a jelenlevő isteni Felségre, mint tanúra hivatkozni!
Maga az Úr Jézus hívja föl erre figyelmünket és pedig oly nyomatékkal, hogy szinte azt hihetnők, hogy az esküt teljesen eltiltotta.
„Én pedig mondom nektek – szól Urunk –, hogy teljességgel ne esküdjetek, se az égre, mert az Isten királyi széke, se a földre, mert az ő lábai zsámolya. Se Jeruzsálemre, mert a nagy király városa, még fejedre se esküdjél, mert egy hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé. Legyen pedig a ti beszédetek úgy, úgy, nem, nem, ami ezeken túl vagyon, a gonosztól vagyon”. (Mt 5,34–37)
Ámde Isten önmagának ellen nem mondhat.
Hiszen ő maga jár elő példával az esküvésre:
„Én magamra esküdtem, mivel ezt cselekedted s nem kedveztél egyetlenegy fiadnak énérettem … megáldalak téged.” (Ter 22,16) Az esküvésre nyíltan meg is adja a fölhatalmazást:
„Féljed a te Uradat Istenedet és az ő nevére esküdjél.” (MTörv 6,13)
Sőt, mi több, maga az Úr Jézus is esküdött, midőn a főpap előtt istenségét és messiási méltóságát mintegy hivatalosan igazolta. (Mt 26,64)
Esküdött s pedig több esetben Szent Pál apostol s a katolikus Egyház, melynek tévmentességéről maga az Úr Jézus kezeskedik, az esküt nemcsak megengedi, hanem egyes esetekben határozottan előírja.
Az Úr Jézus tehát fönnidézett szavaival csak azt akarja mondani, ha az emberek mind szentek s tökéletesek maradtak volna, minők a boldog paradicsomi állapotban voltak, esküre egyáltalán szükség nem lett volna, hanem mindenkinek hinni lehetne eskü nélkül is. Az eskü tehát, jóllehet magában véve nagyon szent dolog, „a gonosztól vagyon”, vagyis a bűnbeesés tette azt szükségessé, miként magát Krisztus Urunk megváltó halálát s a szentségeket is.
Tévednek tehát azok a régi s újabb korbeli eretnekek (pelagianok, janzenisták stb.), kik az esküt teljesen elvetik s tilos, bűnös dolognak tartják.