Azonban jóllehet Urunk az ő végtelen, hosszútűrő irgalmában nem is szokott mindjárt lesújtani, hanem többnyire időt ad a penitenciára, de annyi bizonyos, hogy egyetlen káromkodás sem fog maradni igazságos s szigorú megtorlás nélkül.
Isten, mint maga kinyilatkoztatta, megfizet kinek-kinek érdeme szerint.
A próféta Isten haragját így jellemzi:
„Rohanó tűzfolyam jőve ki az ő színe elől.” (Dán 7,10)
Ennek a tűzfolyamnak az isteni hosszútűrés ugyan többnyire gátat emel, ámde áradata minden káromkodással mind hatalmasabban dagad, s mind hevesebben ostromolja az irgalom által neki emelt gátat.
Egyszer majd csak – előbb vagy utóbb biztosan – áttörik a gát s betör a tűztenger, és annál rettentőbb lesz pusztítása, minél tovább tartották azt vissza.
Ha minden káromkodás külön-külön poklot érdemel, mennyi tüzet, mekkora lángokat gyullaszt magának a szokásosan káromkodó? Nem hüledezik‑e bennünk a vér, ha azt meggondoljuk?
De még mielőtt a bűnösre szakadna a pokoli tűz áradata, már itt ez életben is át-átszivárog zsilipjein a harag egy-egy lángnyelve a különböző földi csapások alakjában.
Alberto Mario demokrata újságszerkesztő a gyűléseken förtelmes káromkodásokat hallat. 1883-ban gyötrelmes nyelvrákot kap, s nyomorultan belepusztul. Mindenki Isten ujját látta benne.
A csehországi Nachod község közelében leverték az útmenti feszület lábát. A königgrätzi csatában (1866) az első ágyúgolyó, melyet kilőttek, elvitte a gonosz feszületcsonkító mindkét lábát. Haldokolva a lelkiatya útján kért a megbotránkoztatott községtől bocsánatot.
A káromkodás büntetése igen sokszor a hirtelen s véletlen halál. 1891 augusztus havában szörnyű jégverés pusztított Bistrica szerb község határában. A korcsmai mulatozók káromkodásokban törnek ki. A korcsmáros valamennyin túl akar tenni, mert puskájából az ég felé lőtt. Nyomban villám sújtotta agyon, a cigánnyal együtt, aki csupa kíváncsiságból melléje tolakodott a korcsma ajtajában.
Sokan csodálkozva, méltatlankodva kérdik, miért veri őket Isten, holott ők semmi rosszat sem cselekedtek? Miért küld reánk oly átkozott rossz időket? Miért törte szét Szent István királyunk szépséges koronáját? A Nagyasszony, hazánk Patrónája elfeledte országát?
A felelet reá nem is oly nehéz.
Lehet több oka mindennek, de van egy, amely már magában véve is teljesen elégséges: Te káromkodtál! Ha csak egyszer is az életben, de te káromkodtál! Káromkodtál te, káromkodott a feleséged, gyermeked, a szolgád és te azt elnézted. Káromkodott a polgár, káromkodott a katona és nem volt senki, aki megfenyítse érte. Végre Isten tett igazságot a maga ügyében. Elégtételt vett magának milliószor meggyalázott becsületéért. Te vakmerő merénylettel megraboltad az Ő dicsőségét, Isten igazságos keze pedig viszont elveszi tőled a vagyont, az egészséged, gyermekedet, a családi boldogságot és forrón szeretett hazádat. És bár lesújtva, de elismeréssel kell elmondanunk: „Igaz vagy Uram, és igaz a te ítéleted”. (Zsolt 118,137)