Sajnos! oly bűnről van szó, amely minket, magyarokat egészen közelről érdekel. Mert jóllehet az ördögi gonoszságból eredő, Istent szántszándékkal meggyalázni akaró káromkodás nálunk nem túlságosan gyakori, de a végtelen könnyelműségből eredő szokásos káromkodás szennyes, bűzhödt vízözöne széltében-hosszában elönti hazánk szép földét s elcsúfítja, bemocskolja azt.
Valóságos járvány, ragadós betegség az minálunk, amely számtalanszor több lelket pusztít el, mint ahány testi életet a kolera, pestis, spanyolnátha és tüdővész együttesen kiolt. És mégis úgyszólván semmi sem történik annak kiirtására.
Nálunk majdcsak nem mindenki káromkodik. Káromkodik a meglett férfi, az asszony. Káromkodik az ifjú, a gyermek, de még a finom szűzies lelkű leány sem kíméli meg Istenét ettől a gyalázattól. Káromkodik a béres, káromkodik a gazdája …
Ezt a rákfenét, nyelvrákot örökli apjától, anyjától a gyermek, vagy ha nem, ám akkor reáragad az utcán, az iskolában. Aztán nem is szabadul meg tőle késő vénségéig, míg csak a halál nem forrasztja torkán s az ördög a lelkét el nem viszi.
A magyar ember mindig káromkodik. Elkáromkodja magát, mikor búsul, vagy ha jókedve van, ha bajba kerül, vagy ha szerencse éri, káromkodik reggeltől estig, ha józan, ha részeg, ha egészséges, ha beteg.
A gyóntatóatyáknak valóságos rémei az olyan „bűnbánók”, akik évtizedeken át a javulás minden jele nélkül napestig káromkodnak. Első szavuk a gyóntatószékben, midőn odatérdelnek s talán az utolsó is „káromkodtam”. És ezt oly hidegen, közömbösen mondják, mintha a világon legközönségesebb s legtermészetesebb dologról beszélnének, amely nélkül az ember meg sem lehet ebben az életben. És a gyóntató atya szorongva hallja ezt a vallomást. Szívét-lelkét elfogja a fájdalom az Istent ért rengeteg sértés s gyalázat miatt. Nem tudja mit is szóljon s mit is kezdjen az ilyen szerencsétlenekkel, akiknek lelkiismerete már oly kemény, mint a kő. Hihető‑e, hogy még komoly bánatra indulnak s igazi erősfogadást fogan a lelkük? Nem újabb szentségtörés lesz‑e ez a gyónás s a rákövetkező szentáldozás? És nem lesz‑e ebben maga a gyóntató is bűnrészes, ha megadja, a föloldozást?
Ó isteni Mester, aki szent nyáladdal sarat csináltál s a vak szemére kenve meggyógyítottad azt, nyisd meg a szerencsétlen magyar ember szemeit, hogy lássa, mennyi sarat hajigál ő, a hálátlan a te szentséges szemeidbe, arcodra, mikor káromkodik …