a) „És elvégződvén az ünnepnapok, midőn visszatértek, a gyermek Jézus elmaradt Jeruzsálemben s nem vevék észre szülői” (Luk. 2,43). Három napig keresték Mária és József a gyermek Jézust; három nap három év, két álmatlan éj két kis örökkévalóság nekik. Hol maradt, hol van, miért maradt el tőlünk – kérdezték – büntet tán vagy megpróbál? Lelkük tiszta volt; szívükben az Isten szentjeinek legnagyobb kegyelme s mégis könny a szemben, fohász az ajkon. Jézust elvesztjük, ha halálosan vétkezünk; de elvesztjük úgyis, hogy elvonul tőlünk érzékelhető, édes jelenlétével a vigasztalanság, a lelki szárazság óráiban. Néha tán rászolgálunk kislelkű, hűtelen, lanyha viselkedésünkkel; néha tisztára a megpróbáltatás órái ezek. Tartsunk ki ilyenkor s reformáljuk meg lelkünket.
b) Mily lelkülettel keresik Jézust? 1. Alázattal. Nem vagyunk méltók az Isten leereszkedéseire; ő az Úr; amikor akar, jön s megy. Végtelen világokból jön felém; csoda-e, ha molyszerű lelkem néha elveszti fénysugarát. Néha meg önteltségből káprázik szemem vagy rossz irányban, önzésem, érzékiségem irányában keresem. 2. Türelemmel. Az élet talaja köves; véges természetünkben sok hibátlan hiba van, sok a széthúzás, akarat s érzelem; a psziché sem tűz mindig, néha langyos, fáradt. „Inspirata patientia”-ra van szükségünk. Tűrni kell önmagunkat lélekkel, öntudatos fölülemelkedéssel. 3. Szorgalommal keresték; gondolatuk, akaratuk, érzékük egy célra irányult: Jézus hol vagy? Keresték nyomait, jártak, kérdezősködtek, ki nem fáradtak. Ime a megtérési s az apostoli Jézus-keresés.
c) „És lőn, harmadnap mulva megtalálták őt a templomban a tanítók között ülve, amint hallgatta s kérdezte őket.” A rokonság, a test és vér, az utca s a sürgés-forgás nem adja őt nekünk, hanem a szent hely, a csend, a magány. Ott keresd! A bűnbánat, elmélyedés, elfordulás s magábatérés útjain közelítjük őt meg. Megtaláljuk a templomban, az egyházban; üljünk le itt a szentek községében s merítsünk forrásaiból. Az erősebb testvérek is, Szent Pál, Szent Ferenc, Szent Teréz… közelebb hoznak hozzá. Ezektől el ne szakadjunk. Lesz az öröm, mikor megleljük! Mily édes rátalálni ismét az Úrra, örvendezni vele s elmerülni benne. Mily édes nézni azt a fiút is, amint hallgat és kérdez, s nézni az örvendező anyát, amint megpillantja s nézi s megszólítja s viszi!
d) „És anyja mondá neki: Fiam, miért cselekedtél így velünk…? És mondá nekik: Mi dolog az, hogy engem kerestetek? Nem tudjátok-e, hogy amik az én Atyáméi, azokban kell lennem?” Ez a Jézus-típus; lelke Istennel egyesülve az élet minden útjain. Emberiség Istenséggel telve; azokban van, melyek Atyáéi. Ezt az egyesülést élvezi mint fiú Názáretben, mint férfiú Jeruzsálemben, a Táboron épúgy, mint a Golgotán; erre vonatkozik keserves áldozatában: Atyám, ne az én akaratom… Ez az egyesültség kíséri éji imáiban. Isten van vele. Ha anyját elvesztette, akkor sem magányos lélek. Vigaszunk elvész, sötétség tölt el, s csüggedünk, ha öntudatunkra jön, hogy magunk vagyunk, „solus”. Ó az ember nem elég önmagának; kell neki támasz s segély, e nélkül letörik; de Istennel falakat mászom meg s hegyeken kelek át.