„Ez a szent halálig küzdött Istenének törvényéért, nem félt a gonoszok szavától, mert életének alapja szilárd kőszikla volt.”
Istenünk, te Alexandriai Szent Katalinnak a szüzesség és a vértanúság kettős győzelme után szentjeid között ragyogó koronát nyújtottál. Kérünk: e szent áldozat erejével alakíts minket is, hogy minden rosszon úrrá legyünk, és így kiérdemeljük az örök dicsőség jutalmát. Krisztus, a mi Urunk által. Ámen!
Alexandriai Szent Katalinra, a középkor egyik legnépszerűbb női szentjére, a tizennégy segítő szent egyikére emlékezik a katolikus egyház liturgikus emléknapján, november 25-én. A görög eredetű Katalin név jelentése: „korona, mindig tiszta, szeplőtelen”. A keresztény szent leány Krisztusért halt vértanúhalált. Többek között a filozófia és a filozófusok, a tanulás és a tanulók, a keresztény hitmagyarázók, a könyvtárosok és a könyvtárak, a fiatal nők és a dajkák védőszentjeként tisztelik.
Alexandriában szenvedett vértanúságot Maxencius császár idejében a 305. esztendő táján. Idők folytán a keleti és nyugati egyházban egyaránt a legünnepeltebb szentek sorába jutott. A 14 segítő szent között is ott találjuk. Legendája a 8-9. században alakult ki. S azóta Szent Katalin verses és prózai feldolgozásban állandó alakja a legendáriumoknak. Festőknek is kedvelt témája a szent vértanú szűz. Kerékkel és karddal, vértanúságának eszközeivel szokták ábrázolni, és könyvvel, ami bölcsességét jelzi. A középkor óta több egyetem filozófiai fakultása patrónáját tiszteli benne. Ez a tisztelet indítja meg a latin egyházban a hivatalos ünneplést. A 13. században kap külön ünnepet misével és zsolozsmával. Legendájának régi magyar verses feldolgozása az Érsekújvári kódexben található.
A legenda úgy beszéli, hogy Szent Katalin Kosztus királynak volt egyetlen leánya. Az egy igaz Isten csodálatos jóvoltából történt a leány születése. Pedig akkor még nem ismerte Kosztus király ezt az Istent. irgalmát azonban tapasztalta. Idős ember volt már a király s nagyon búsult, mert hogy nem volt gyermeke, országának örököse. Hiába áldozott a pogány bálványoknak töméntelen kincset, nem tudtak azok segíteni rajta. Akkor egy bölcs tanácsára színaranyból akart öntetni bálványszobrot, hogy ahhoz folyamodjon. Az öntvény a kereszt formáját mutatta. A kereszt Istenéhez fohászkodott tehát, bár nem is sejtette, ki legyen az. És csodák csodája, kérése most meghallgatásra talált. Felesége egy kisleánynak adott életet.
Nagy volt a király öröme, hogy így feléje fordult az ismeretlen nagy Isten kegyelme. S elnevezte a leánykát Katalinának (katharos szóból), tisztának, szeplőtelennek. Udvarába hivatta a legjelesebb bölcseket, hadd tanítsák a leányt minden szépre, jóra. Úgy is nőtt föl Katalin, mint tanítómestereinek gyöngye; tudományáról, bölcsességéről, ragyogó szépségéről messzi földön híressé lett. De még nem ismerte az igaz Istent. Mikor Kosztus király halálra vált, mindenét kedves leányára testálta. Legdrágább kincsül pedig az aranykeresztet adta át neki. S meghagyta erősen, csak ennek Istenét imádja és a többit mind hagyja el.
Apja, anyja halála után hosszú útra indult egyszer a királyleány. Nagyszámú szolganép kísérte. Mégis eltévedtek egy rengeteg erdőben. Második éjszakára végül egy remete kunyhójára találtak. A vén remete tanította meg azután Katalinát, hogy ki az az ismeretlen nagy Isten, a kereszt Istene az Úr Jézus Krisztus, az Atyaistennek egyszülött fia.
Ismerte most már hallomásból, nemsokára meg is látta. Mert megjelent előtte a Boldogasszony, karján a kisded Jézussal. És szívesen ajánlotta Szent Fiának Katalinát. Kedvesen szólt az ajánlásra a kis Jézus a leányhoz:
Én szerető szép jegyesem És én választott jó kegyesem,
Ím látod dicsőségemet, Ismerjed meg már jegyesödet.
És a Szűz Anyával arany jegygyűrűt húzatott ujjára.
Megkeresztelkedett ezután Katalin és testestül-lelkestül mennyei jegyesének szolgált. Népeit is az Úr Jézus hitére fordította. S mikor Maxencius császár üldözni kezdte a keresztényeket, elment Alexandriába, hogy védelmükre legyen az üldözötteknek. Először magával Maxenciussal beszélt. Elámult a császár a szűz bölcs beszédén, csodálkozott nagy szépségén. És mert nem tudott mit válaszolni, ötven bölcset hívott össze. Azok talán meggyőzik Katalint s eltántorítják a kereszt Istenétől.
Ember ember hátán tolongott a császári palotában a vita napján. Maxencius trónusán ült. Körülötte a bölcsek. Az egyik méltatlankodva állt elő: „Miért kellett egy leány ellen felvonultatni ezt a sok tudós embert? Hiszen akármelyik tanítványuk is helyt állna azzal szemben!” A császár válasza azonban elnémítja: „Legyőzi ez a lány a bölcsek tudományát, ha nem vigyáznak magukra! Mert elég vakmerő ahhoz, hogy az isteneket is pellengérre állítsa, ördögöknek bélyegezze őket. Kényszeríthetném ugyan, folytatja tovább, de mégis jobbnak látom, ha rácáfoltok az egész nép színe előtt. Meglesz a jutalmatok érte”.
Most vezetik elő Katalint. Minden szem feléje fordul. A leány – még csak tizennyolc éves – keresztet vet magára. „Császár uram, mondja, ötven tudós egy fiatal leány ellen?! És még jutalmat is ígérsz nekik, míg engem minden jutalom reménye nélkül küldesz a harcba! De az én jutalmam Krisztus, az én reménységem az őérette küzdőknek kijáró jutalom!”
Elkezdődik a vita. Vége, hossza nincs. Hogy miért hisz Krisztusban, miért tartja Istenének? Katalin tud felelni nekik. Beszél az emberi szív örök, vágyakozó nyugtalanságáról, ami csak akkor csitul el, ha rátalál az igaz Istenre. Könnyű rátalálni. Hiszen megsejtette magát már a régi bölcsekkel. De meg beszélt is prófétái által s tégy terelgetett magához. S hogy még emberségesebben szólhasson, hogy jobban a szívünkhöz férjen: egyszülött Fiát küldte hozzánk, aki a Krisztus. Igaz Isten; megbizonyította magát sok csodajellel.
És idéz a leány a régi bölcsekből, idéz az Írásból. Minden szó élő és tüzesen gyújtó az ajkán. Az ötven bölcs csak hallgatja. S kezdi sejteni, hogy minden eddigi bölcsességük kevés az Igazság hétpecsétes könyvének fölnyitására. Eleinte még válaszolgattak. Azután ki fogyva az argumentumokból, döbbenetes, töprengő csendben hallgatnak, míg meg nem szólal a császár mérges, gúnyolódó szava. Hogy csak ennyit ér a bölcsességük? Egy leány így fölcsúfolja, elámítja őket? A legtudósabb válaszol a császárnak: „Tudod, Fölség, hogy eddig nem szállt velünk szembe ember, akit meg ne győztünk volna. De ebből a leányból az Isten lelke beszél. Ezért ámultunk el, ezért nem merünk, de nem is tudunk Krisztus ellen szólni”.
Amint a legenda tovább mondja, az ötven bölcs meg is tért és vállalta a vértanúságot Krisztusért. Hívőkké lettek még Porfirius, a császár hadvezére, sőt maga a császárné is. Maxencius ezeket is kivégeztette. A legszörnyűbb bosszút azonban Katalin ellen tervezte. Egy késekkel kirakott kerékkel akarta összevagdaltatni. De egy villám csapott le az égből és összetörte a kínzószerszámot. Rémülve beszélte a nép akkor, hogy nagy a keresztények Istene. Látta a császár, hogy minél tovább akarja kínoztatni Katalint, annál többen lesznek keresztények. Lefejeztette tehát.
A szent vértanú testét angyalok vitték a legenda szerint a Sinai-hegyre, ahol tiszteletére kolostor épült: a híres Szent Katalin-kolostor. Egyre több lakója támadt, idővel szinte várossá nőtt. És ott a forró sivatagban, hol a homok még mindig égett a tűztől, mely 22.000 hitetlenkedő zsidót elpusztított, és a hegyeken még gyakran ott borongott a köd, melyből Mózesnek szól az egy igaz Isten, tudós remeték gyűjtötték, másolták, tanulmányozták és reánk hagyták a győzhetetlen, Krisztust-valló szent tudományt, melyet a jámbor gondolat Szent Katalinban személyesített meg.
Katalin alakját, életét teljesen átszövi a legenda, amelyet verses alakban az Érsekújvári-kódex* prózában pedig Pelbárt nyomán az Érdy-kódex* örökített meg.
Élt Alexandriában egy pogány király, Costus, akinek nem volt gyermeke. Ezért szüntelen áldozott a bálványisteneknek, de hiába. Alforabius görög bölcs azt tanácsolta neki, hogy az egy Istennek képét öntesse ki aranyból és áldozzon előtte. A készülő szoborból csodálatosképpen feszület lett. Bevitték a pogány templomba, ahol a bálványok mind lehullottak. Costus bemutatván a kereszt előtt az áldozatot, a királyné megfogant, majd leányt szült, aki a Katalin nevet kapta. Már tizenhárom éves korában kitűnt csodálatos okosságával, amelynek híre messze földre elterjedt.
Costus halála előtt lelkére kötötte leányának, hogy a kereszten függő ismeretlen Istent mindig tisztelje, továbbá csak hozzá méltó szép, gazdag, bölcs ifjúhoz menjen feleségül. Nemsokára édesanyja is meghalt.
Katalin királynő lett. Udvarnépül választott maga mellé huszonnégy szüzet tizenkét jámbor asszonyt és száz fegyverest. Utána kíséretével országának határára indult. Egyszer rájuk esteledett és az utat eltévesztették. Azonközben Úristennek akaratjából találának egy szent vén remetét cellájában imádkozván, kinek cellája fölött egy ércből szerzött feszületkép vala feltévén. Katalin ennek nagyon megörült. A remete kérésére elmondotta, hogy ő kicsoda, és hogy mi volt atyjának végső akarata.
A remete így felelt neki: óh nemes leány, mit hányod-vetöd magadat te evilági és mulandó jókban? Nem hallottad-e hírét egy nagy király fiának… kinek koronkéd angyalok szolgálnak és udvarolnak?
Katalin kérdezgetni kezdte, hogy ki ez a királyfi. A remete egy kis képet adott neki, amelyre a Szűzanya és fia volt festve. Azt tanácsolta még a leánynak, hegy imádkozzék előtte: mutassa meg neki az ő Fiát.
A szálláson csakugyan imádkozni és esedezni kezdett. Végül elszenderedett. Álmában hát oly mint egy nagy szép mezőn járna és távoldad egy mondhatatlan szép szűz asszony jönne eleibe, kinek fia ölében volna. Mindenképpen hasonlatost, mint a táblában írván volna… Mondá az Szűz Mária ő Fiának: látod-e én édes szerelmes fiam, mely nagy kívánatossággal gerjedez ez szűz leány Katerina tégödet látni… (Itt az Érdy-kódexből néhány lap hiányzik, ezért a legendát a Debreczeni-kódex előadásával folytatjuk.)
A kis Jézus még anyja unszolására sem akart Katalinra nézni, mert rútnak és szeplősnek találta. Katalin erre fölébredt. Azonnal elmondta álmát a remetének, akit már előre értesített egy angyal, hogy a pogány királylányt oktassa a keresztény hitre. A remete megvígasztalta Katalint, hogy majd ránéz a királyfi, mihelyt hinni fog benne. Hamarosan meg is keresztelkedett. Visszatérve szállására, imádkozott a kép előtt. Elaludt.
Álmában ugyanúgy jelent meg neki Mária a kis Jézussal a karján, angyalok és szüzek társaságában, nagy fényességben. A Szűzanya kérésére most Jézus jegyeséül fogadta Katalint: én tiszteletes és édességes anyám, ha ez teneked kedves és kellemetes, megteszem, és ez Katerinát jegyesül viszem magamnak.
Ezt hallván asszonyonk Szűz Mária az szent fiátúl, legottan Szűz Mária az ő fiának, az áldott Jézusnak az ő ujjából kivevé az gyűrűt és fogá az Katerinának az ő jobb kezét, és mi üdvezítő uronk Krisztussal ez Katerinának az ujjára téteté a gyűrűt, és mihelt Uronk Jézus magának jegyzötte volna, legottan Uronk Jézus az ő szent anyjának az szent öléből, avagy kebeléből az földre leszálla és magát mutatá és jelenté ezt Katerinának az tüviskoronába. Miképpen őtet megkoronázták vala az zsidók és megmutatá őneki az ő öt mély sebeit és ennek utána az ő drágalátos nemes szent vérét és egyéb kínját, és mondá Uronk Jézus az Katerinának: …Küvess engemet és vigyed az örökül való koronát…
Katalin most tizennyolc éves leányzó. Palotájában Istenbe ereszkedik vala. Egyszer nagy zajt, muzsikaszót hall. Odamegy. Látja, hogy Maxencius császár a keresztényeket arra kényszeríti, hogy a bálványoknak áldozzanak. Bátran a császár elé lépett és kérte, forduljon el a hamis istenektől és imádja az egy igaz Istent. Beszélt neki Jézusról is. Maxencius nem hallgatott rá, sőt ötven pogány bölcset hivatott, hogy ezek Jézus hitétől tántorítsák el Katalint. Ez azonban a vitában legyőzte, sőt megtérítette őket. A bosszus császár máglyát gyújtatott, miközben Katalin erősítette őket hitükben.
A császár most hízelegni kezdett Katalinnak: felesége után második asszonyának fogadja, képét kifaragtatja, és a néppel imádtatja. Katalin állhatatos maradt, mire a császár kegyetlenül megkínoztatta, majd börtönbe vetette. A császárné Maxencius távollétében, éjszakának idején fölkereste Katalint. Elámult, amikor látá a temlecet mondhatatlan világosságával fényleni, és szent angyalokat, kendőzvén az szűz szent Katerinának sebeit. Az asszony ennek láttára megtért, de vele együtt egyik udvari ember, Porfirius is, kétszáz vitézzel.
Jézus megjelent Katalin börtönében, és erősítette jegyesét. A császár haragjában négy kereket készíttetett borotvákkal és vasszögekkel kiverve. Ezek szaggatták szét azokat, akik nem hódoltak a bálványok előtt. Ez a sors várt Katalinra is. Isten angyalai a kerekeket összetörték. Ennek láttára négyezer pogány keresztelkedett meg. Maga a császárné is bevallja, hogy ő is keresztény. Katalin erősítette hitében, amikor férje őt is kivégeztette. A császár előtt Porfirius is megvallja hitét. Katonáival együtt ő is életével fizet.
Katalint utoljára szólította föl a császár, hogy megtagadván hitét, legyen az ő felesége, immáron császárné. Katalin azonban a halált választotta. A vesztőhelyen így imádkozott: óh szüzeknek ékessége és dicsősége, Jézus Krisztus jó kerály… Kérlek tégedet, én édességes Istenem, áldott Jézus, Hogy valaki én kínomról emlékezetet teend, akár halálakorán, akár egyéb szükségében, ha engemet hívand, hát ő te segedelmednek mívelkedetét megnyerje.
Ezt elvégezvén, legottan szózat lőn hozzája mondván: jöjj el én szerető jegyesem, Katerina! Ime teneked mennyeknek kapuja nyílván vagyon, és mindazoknak, kik te kínszenvedésedről emlékeznek, kiváltképpen való segedelmet ígérek nekik mennyországból. És ennek utána, hogy elvágták volna a nyakát, az ő testéből az vér helyébe tej folya. Istennek kedég angyali az ő testét vévén az helyről többé, hogy nem mint húsz napi menőföld volna. Sinai hegyre vivék és nagy tisztességgel eltemeték. Kinek ő tetemiből szünetlen olaj járt ki, mely olaj minden betegeknek tagit megvigasztja…
Katalin magánimája, a 13. századi Jacobus de Voragine Legenda Aurea (Arany Legenda) című gyűjteményből:
Uram, Jézus Krisztus, ki jársz az áspis és baziliszkusz nevű nemes köveken, az oroszlánt, sárkánt lábad alá nyomorítasz, méltóljag megnyomorítanod azokat, kik te méltatlan szógáló leányodat, Katerinát álnoksággal gyűlölnek. És őrizzed őtet, hogy meg ne szidalmaztassék, mert tebenned bízik és tebenned reménykedik, ki élsz és országolsz örökkül örökké. Ámen.
Mindenható, örök Isten, te Alexandriai Szent Katalin szüzet, a győzhetetlen vértanút példaképül állítottad néped elé. Engedd, hogy az ő közbenjárására hitben és állhatatosságban megerősödjünk, és az Egyház egységéért fáradhatatlanul munkálkodjunk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké. Ámen.
HIMNUSZ SZŰZ MÁRIÁHOZ
Királyi ház szűz gyermeke, Király leánya, jegyese,
kiválasztott az ég Ura már ősidőktől, Mária.
Szeplőtlen tündöklő leány, aranyház, benned nincs hiány,
a Lélek áldón szállt reád, és felszentelt, mint templomát.
A szeretetnek nagy jele, minden jóságnak kútfeje,
igaz fényesség hajnala, az égi Manna sátora.
Az Úrnak háza otthonod, boldog fényesség rád ragyog,
virágot termő Jessze-ág, egek harmatja hull reád.
Ó, tiszta fényű drágagyöngy, tündöklő csillag messze fönt,
mi is lehessünk templomok, tiszták, Lélekben gazdagok.
Urunk dicsérje most imánk, hogy benned, édes Szűzanyánk,
Szentháromság egy Istenünk, oly drága kincset ad nekünk. Amen.
SZŰZANYÁNK FOGADD EL AJÁNDÉKUNKAT
(Damaszkuszi Szent János imájából)
Szűzanyánk, fogadd el ajándékunkat!
Fogadd el kegyesen erőnket meghaladó szeretetünket!
Tekints ránk, jóságos Úrnőnk, mi Urunk Szülője!
Irányítsd gondolatainkat, de sorsunkat is!
Vezess el minket az isteni akarat békés kikötőjébe,
és tégy minket méltóvá a jövendő boldogságra,
a Tőled megtestesült Ige arca édes ragyogásának szemlélésére. Amen.