Isten, ki „mindent módjával és szám szerint és mértékkel rendel el” (Bölcs 11,21), aki a társadalom alapkövévé az igazságosságot rendelé, nagy eréllyel sürgeti, hogy a tulajdonjognak minden sérelme teljes kiegyenlítés által kapjon elégtételt. Sürgeti ezt a lelkiismeret által. Minden emberben él a törvény: „amint akarjátok, hogy cselekedjenek nektek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek nekik”. (Lk 6,31) Amint tehát ti elvárjátok, hogy aki nektek kárt okozott, azt meg is térítse, úgy viszont, ha a kárt ti tettétek, békét Istennel, lelkiismerettel csak úgy remélhettek, ha azt erőtökhöz képest jóvá teszítek. De sürgeti Isten a visszatérítést kinyilatkoztatott igéje által is haragjával, sőt a pokollal fenyegetve azt, aki a lényegesen megsértett igazságosságot jóvá nem teszi. Azért szólal fel a vak Tóbiás is, mikor házánál kecskemekegést hall: „Vigyázzatok, hogy valamiképpen lopott ne legyen; adjátok azt vissza urainak, mert nem szabad nekünk a lopottból valamit enni vagy illetni”. (Tób 2,21) Hiszen Mózes már a talált jószágra is szigorú kötelességgé teszi: „Ha atyádfia ökrét vagy juhát látod tévelyegni, ne menj el mellette, hanem vidd vissza atyádfiának” (Kiv 22,1), mennyivel szigorúbb parancs tehát a lopottnak vagy igazságtalanul okozott kárnak megtérítése. Hiszen, aki meg nem téríti a kárt vagy legalább is nincs komoly szándéka azt az első lehető alkalommal megtenni, állandóan az igazságtalanság állapotában van, az tolvaj, az rabló, az uzsorás stb. Már pedig az ilyenek „nem fogják bírni az Isten országát”. (1Sám 6,10) És ha a világrend egyensúlya a pokol létét feltétlenül megköveteli, főleg szükségessé teszi azt az a nagy s rendetlen ragaszkodás az anyagi javakhoz, mely annyi igazságtalanság-, kegyetlenség- és szívtelenségnek kiapadhatatlan forrása. Ennek valóban csakis az örök kárhozat félelme tud gátat emelni.
És tényleg a pokoltól való rettegés, főképpen a halál küszöbén hány és hány esetben szerzett érvényt Isten VII. parancsának s zökkentette helyre a megsértett igazságosságot.
Dúsgazdag emberről beszéli Liguri Szent Alfonz a következő esetet: Üszkösödő sebek halálos ágyra juttatták. Gyónásról hallani sem akart. Visszatartotta őt is, mint annyi mást a meggyőződés, hogy a becsületes gyónás az idegen jószág visszatérítését is megköveteli. A plébános, ki az egész helyzetet nagyon jól ismerte, sokat törte a fejét, hogyan lehetne ehhez a szerencsétlen kárhozatjelölthöz férkőznie. Szerencsés gondolata támadt. Ügyesen a beteg füléhez juttatta, hogy éppen ily betegség biztos gyógyszerének titkát ismeri.
A halál félelme, mely főképp a rossz lelkiismeretet szorongatja, végre is rábírta a beteget, hogy papját elhivassa. A plébános megpillantva a sebeket, részvéttel rázta a fejét: „És miért nem hivattak előbb, én erre biztos orvosságot tudok”. „Hiszen épen ez az, amiért plébános urat hivattam – szól a beteg megkönnyebbülten –, kerüljön bármibe, megszerzem; tudja, plébános úr, hogy a jó Isten megáldott…”
„Ah! az nem is kerül oly sokba – veszi fel a plébános a szót –, könnyen megszerezhető, kéznél van oly embernél, kit annyian s annyira szeretnek… Az egész abban áll, hogy friss, eleven emberi húst kell addig égetni, míg egy vércsepp belőle az üszkös sebre nem hull… Hiszen itt a kedves család, a feleség, a gyermekek …” A beteg tűnődik, gondolkodik, kételkedik. „De majd csak a feleségem mégis csak megteszi” – gondolja magában. Ez azonban, mikor megtudta, hogy a „vén bolond” mit akar, be sem jött a szobába. A gyerekek se vállalkoztak, kivéve kis leányát. De ez is alig érintette ujjacskájával a gyertya lángját, sikoltva futott ki a szobából. Erre kinyílott a beteg szeme. Megértette az egész leckét. Tehát én ezekért örök tűzre dobjam a lelkemet? Nyomban jegyzőt hivatott, a visszatérítésről végrendeletileg gondoskodott. Aztán elvégezte a szentgyónást, felvette a betegek szentségét.
Sőt az élet s tapasztalás is ezerszer igazolja, hogy már itt is isteni átok nehezedik az idegen jószágra, amely szerencsétlenné tesz; felrobbantja a házat, amelyben rejtik, – a vagyont, amellyel összekeverik. Mint Ferrari Szent Vince találóan mondja: „Ha 1000 forintod van, de egy köztük igaztalanul szerzett, ez megrontja a többit, csakúgy, mint egy romlott alma megrothasztja valamennyit, melyek vele a kosárban vannak.
Tirolban bizonyos szegény öreg asszony hirtelen meghalt. Háziasszonyának első gondja az volt, hogy jó fehérneműjét hitvánnyal cserélje ki. Az elhunyt nővére, ki csakhamar elősietett, mindjárt észrevette az aljasságot s átokra fakadt: „Szedjen betegséget magára a tolvaj, amint először magára ölti azt a fehérneműt”. Úgy is lett. Alig érinté a fehérnemű a tolvajnő testét, égető hólyagok mutatkoztak azon. Nem használt semmiféle orvosi tudomány; kínok között lehelte ki lelkét. (Stolz: Schreibende Hand. 221. lap.)
Főképp átok sújtja azokat, kik egyházi javakat élveznek illetéktelenül, akár szekularizáció útján, akár látszólag igazságos módon, ajándék, örökség által jutottak oly vagyonhoz, mely voltaképpen jogszerint a szegényeket vagy az Egyházat illetné meg.
Úgy látszik, már a pogányok is ismerték ezt a nagy igazságot. Erre enged egyik kis meséjük következtetni. A gólya húst lopott az istenek áldozati oltáráról, hogy fiókáit azzal táplálja. Mikor pedig örvendezve a siker felett megismétli a merényletet s újabb zsákmánnyal fészkére visszatér, azt lángokban találja. Az oltár szent tűzéből ugyanis sziporka tapadt a húshoz, mely egyben az istenek méltó bosszújának is eszköze lett…
Az özvegyek s árvák megrövidítői sem fogják elkerülni a jövendő isteni haragot.
Mikor egy szegény özvegy földjét elperelték, ez kisompolygott szomorú szívvel a mezőre az új gazda nyomában, kérve azt, hogy legalább egy zsákra valót szabadjon elvinnie ősei birtokából. Megengedték neki, sőt segítették is a teli zsákot vállára emelni. De nem ment; a teher túlságosan súlyos volt. „Na, akkor ezt is neked hagyom – szólt a szegény asszony a bitorlóhoz –, de meggondolhatnád, hogy mily nehéz lesz majd az egész föld Isten ítélőszéke előtt a te lelkeden! Nem fog‑e téged a pokolba rántani?