„Legyenek felövezve ágyékaitok és égő gyertyák kezeitekben és ti hasonlók azon emberekhez, kik urokat várják… Boldogok ama szolgák, kiket midőn megjön az Úr, ébren talál; bizony mondom nektek, hogy felövezi magát és azokat letelepíti és oda menvén szolgál nekik.”
Tiszteletreméltó, csodás energiák fejleszthetik ki a lelki élet világát. Lehet az szegényes, borókás, vízmosásos vidék – de lehet őserdők szélén Kánaán. A fejlett lelki életnek páthosza ez:
a) Kész vagyok meghalni bármikor, mert elkészültem, ami egyéni lelki világomat illeti. Tiszta-e szívem s Istenhez szít-e lelkem? Lehet sok művem, ami nem kész; családom, gyermekeim rám szorulnak; de a lelkem tiszta; alázatos bizalommal nézek Jézusom szemébe. – Szeretem az életet is, szeretem a virágot, az erdőt, a művészetet, a tudományt, a világ fejlődésének nagyszerű távlatait; de mindezt az örök, szép élet preludiumának tekintem s a preludiumtól az operáról meg nem feledkezem. E vonzalmaim mind csak homokból való aranymosás, s az aranyszemerektől az aranyrudakat meg nem vetem. – Szép, szent, gazdag, örök élet, mely felé sietek, én már itt élem át bevezetéseidet… In meinen Segeln die Brise der Ewigkeit…!
b) Semmit megzavarodás árán nem szeretni, s nem keresni; sem karriért, sem komfortot, sem dicsőséget, sem mulatságot, sem jegyest, sem vállalatot! Forrón, nagyon szeretni, de elementáris erővel lefogni minden irányt s törekvést a korrekt, krisztusi érzés alá. Ez az a lelki elegancia, az az előkelő igénytelenség, mely földön jár, de tapossa a sarat s nem ver gyökeret benne.
c) Mindent lehetőleg jól megtenni, tökéletesen. Érzékkel viseltetni a finomságok iránt. Indítóokainkra, szándékainkra, eljárásunk nemes, egyenes voltára figyelemmel lenni. Észrevenni magunkban a sokféle árnyat, salakot, foltot, keserűséget, ízetlenséget, melyet csak finom mutatók és mérők jeleznek. De észrevenni a javulást is s élvezni a jót, a nemest magunkban is.