Csupán a francia forradalom dobta a világba azt a jelszót, hogy az Egyház javai voltaképpen az államé.
Talleyrand Périqord grófé az a szomorú dicsőség, hogy az 1789. okt. 10-i alkotmányozó gyűlésen elsőnek terjesztette be az indítványt: „Mondassék ki határozatilag a két elv: Először az egyházi javak tulajdonjoga a nemzetet illeti oly kötelezettséggel, hogy az Egyház szükségleteiről gondoskodjék. Másodszor a lelkészi jövedelmek minimuma 1200 frankban fog megállapíttatni”. Ezzel indult meg aztán a „szekularizáció”, vagyis „elvilágiasítás” cím alatt a szentségtörő rablások hosszú sorozata, amellyel a hálátlan, az Egyház által nagyra nevelt keresztény államok kezüket beszennyezni s maguk ellen Isten átkát kihívni nem átallották.
Maga a pápai állam sem kerülte el ezt a sorsot. Előbb Napóleon császár foglalta azt el s kebelezte be – egy időre – a francia államba, majd később Viktor Emánuel vetemedett erre a merényletre. 1870. szeptember 20-án (venti settembre) ugyanis Rómát s a pápai államot elfoglalta s az egységes olasz állam részének nyilvánította.
Ez volt Isten VII. parancsának egyik legkiáltóbb megsértése, mióta a világ fennáll. Hiszen az egész katolikus világ szenvedte ezt az érzékeny csapást, amelynek javára Krisztus helytartója Rómát s az egyházi államot birtokolta. 1871-ben az ún. garanciatörvény által az olasz állam ugyan elismerte, hogy a pápa szuverén, semmiféle fejedelemnek alávetve nincs; a pápa rendelkezésére bocsátotta postáját és vasútját s az elrablott pápai birtokok fejében évi 3 1/4 millió frankot ajánlott fel; IX. Pius pápa azonban, nehogy belenyugodni lássék a Szentszéken esett iszonyú sérelembe, a garanciatörvényt el nem fogadta. Utódai ugyanezen állásponton vannak. Nem hagyják el a Vatikánt, melyben magukat – nem ok nélkül – foglyoknak tekintik s a világegyház kormányzásának költségeit alamizsnából, az ún. péterfillérből fedezik.
Hazánkban az Egyház még – 1925-ös állás szerint – túlnyomórészben javainak birtokosa, de a szekularizáció gondolata fel-felbukkan; nyíltan vagy burkoltan szüntelen kísért, sőt bizonyos fokban érvényesül is. Az Egyház ellenségei, nevezetesen a protestánsok s szociáldemokraták, gondoskodnak, hogy a napirendről soha egészen le ne kerüljön.
Méltán kérdezhetjük tőlük azt, amit Maury kérdezett a francia alkotmányozó gyűléstől: „Mily jognál fogva vizsgálják a legszentebb tulajdont, midőn senkinek sem jut eszébe megtámadni a leggyalázatosabb üzérkedés gyümölcseiből szerzett vagyont? A papság – tette hozzá – azért bírja vagyonát, mert szerezte vagy adományul kapta. Bizonyítsák be önök, hogy igazságtalanul birtokolja!”
Az Egyház megrablása feltétlenül megrendíti a jogrendet s egyáltalán a tulajdonjog létében való hitet. Ha mi ezt magunk itthon leromboljuk, nincsen okunk panaszkodni, ha kapzsi szomszédaink ugyancsak a nagyobb erő címén édes hazánkat egyszerűen felosztják és kisajátítják.
Kétségkívül Isten sem fogja közömbösen nézni a neki szentelt javak elrablását. „Aki a pápa húsából eszik, az meghal” – tartja a közmondás; és ez nagyon be szokott teljesedni egyeseken, kik egyházi javakból gazdagodnak, sőt hatalmakon is, melyek az egyházrablásban résztvesznek vagy azt elnézik. „A bűn szegényekké teszi a népeket.” (Péld 14,34)
Miért is „nem azok a sajnálatraméltóbbak, akik az igazságtalanságot szenvedik, hanem azok, kik azt elkövetik”. (Montesquiou abbé a francia alkotmányozó gyűlésen 1780. április 11-én.)