„Ha ki utánam akar jőni, tagadja meg magát és vegye föl keresztjét, és kövessen engem” (Máté 16,24).
a) Jézus int; akarja, hogy kövessük, hogy vegyük föl keresztünket s kövessük. Az a gondolatom jön: akarja-e, hogy vele menjünk. Kérdem ezt, mert látom, hogy mennyire szereti a magányos utakat. Egymaga jött, csendes éjben jött a világba; magányosan járt, lelkének mélyeit senki sem ismerte; magányosan vitte föl keresztjét a Golgotára; magányosan támadt föl, szálla alá a poklokra, fölment a mennyekbe. S kellett is e nagy utakat magányosan megjárnia; hiszen a nagy lelkek útjai magányos utak. Nem értik meg őket. De meg a mi lelki életünk útjai is magányosak; mások szerethetnek, gyámolíthatnak, buzdíthatnak, de az én öntudatom világában, mélységeiben vagy pusztáin végre is magam járok. Csak az Isten, kit lelkem mélyén látok, kiből én magam vagyok, csak ő van velem; ő lelkem lelke; ő bennem, én benne! Benne kell elmélyednem, hogy előre haladhassak; belé nőnöm, hogy kifejlődhessek; erejét, kegyelmét fölszívnom magamban, hogy isteni életet éljek. Ó igen, ide be, erre a magányos útra, ide a mélybe int az Úr. Itt szülessél újjá, itt szenvedj kereszthalált érzékiségedben, itt szállj alá poklokra lelki üdvöd aggodalmaiban, itt támadj föl sírból; itt menj föl a mennybe. Deus meus et omnia! Istenem, te gazdag világom; Istenem, te mély, erőteljes, fölséges életem; Istenem, te mindenem!
b) Ezek a belső mélységek borzalmasak is; az élet oly nagy rejtély, hogy el nem bírjuk, s valami mélységes bizalmatlanság vesz erőt rajtunk, kivált ha a lelkeknek tévedéseit s abnormitásait is szemléljük. Az élet mélységei a szubjektivizmus csalódásaival telvék. Szükségünk van tehát külső útmutatásra, mely az isteni életet objektív kiadásban állítja elénk s ez Krisztus példája, érzése, lelkülete, kedélye, indulata, bensősége, imája, szava, beszéde, vágyai, küzdelmei… Ime az isteni élet mintája; jöjj, e nyomokon kövess engem. Nem értenéd meg jól az isteni életet; passzív intuiciókba vagy dionysosi erőszakoskodásba bonyolódnál, ha rá nem mutatnék az édes és erős isteni életre. E probléma körül elvesznek filozófusaitok, mint a legyek a légyvesztőn; Prometheusaitok megőrülnek, Don Juanjaitok megrothadnak, de életre nem tanítanak. Az élet adója s alakítója én vagyok; én adtam az eszményt is belétek: Krisztust. Ő a ti született közvetítőtök: splendor gloriae, figura substantiae, kialakulása az isteni életnek. Ó Jézus, lelkem az örök élet hivatásával fordul feléd; lelkesülök érted! Szétmorzsolom édes neved öt betűjét mint a cukrot, s ízlelem; édes vagy nekem, ki nekem születtél, hozzám jöttél. Hogy kötődöm, hogy fűződöm hozzád, te erős cédrusom, pálmám, olajfám; porban kúsznék lelkem indája, s letaposnák a világ útjain, ha te nem állnál elém s mellém, s ha nem mondanád: karolj át, én vagyok a te Urad, eszményed és erőd.
c) Erős és hatalmas mintázóm és mintám, utam és úttörőm, Úr Jézus: „qui factus est mihi sapientia a Deo et justitia, et sanctificatio et redemptio” (I Cor. 1,30), ki lefogod a lelkeket s a hadak útjára állítod, hogy haladjanak előre. Te a lelkek királyi útja; mások szisztémái tévutak, úttalan sivatagutak, csörgőkígyók csörögnek rajtuk nagy zajjal s megbűvölnek kolibriket s pintyeket. Te vagy az élet útja! Máshol azt mondod, hogy keskeny az üdv útja, de engedd meg, hogy lelkesen valljam: a te utad igazán a hadak útja, lelkek seregei vonulnak rajta, s egy se szorítja le a másikat, egy se! Nem keskeny a lelkeknek; de értlek már, keskeny a testeknek, „wo hart im Raume sich die Dinge stossen”. Milliók férnek el rajta, de málhás szekerek nélkül! Te vagy a nemzeteknek is útja, „via nationum”, a népek haladásának s boldogulásának útja! S különös dolog, hogy ez utat sok koldus, béna és vak szegélyezi, ülnek az útszélen s kritizálnak; kritizálják az út irányát, kövezetét, nyergeit, hidait; kritizálják a járókelőket; hóbortosoknak, terhelteknek, betegeseknek mondják, de nem is mozdulnak, s összes bölcseségükkel előbbre nem jutnak. Hadd a koldust, s menj előre. Jézus int: sequere me!