a) „Ama napokban, midőn ismét nagy sereg volt együtt, nem lévén mit enniök, egybehívá a tanítványokat, és mondá nekik: „Szánom a sereget, mert íme már harmadnapja vannak velem, és nincs mit enniök” (Márk 8,1). Jézus körül gyülekezik a pusztában ötezer ember; követik őt bizalommal s lelkesen, mert ő lelkük vezére s mestere. Ezt a sok lelkesülést éhség s puszta környezi. Lelkek ezek éhező testekben; tehát kenyér is kell nekik; a puszta nem adja. Isten adja. Istenből valók a magvak, csirák, energiák; ezek az isteni titkok; belőle mint feneketlen mélységből való ez a duzzadó, dagadó élet. Mily titok ez mind; idegennek érzem magam a földön, ha erre gondolok; összeszorul a szívem, ha e mélységbe s e soha ki nem fáradó folyamba nézek… érthetetlen, szent folyó. – „És kérdé őket: hány kenyeretek vagyon? Azok mondák: hét”. Jézus kezébe veszi a hét kenyeret, megáldja s kiosztja, s mindnyájan esznek… ez is érthetetlen, isteni tény; ez közvetlenül isteni; a vetés pedig csak közvetve. Imádom az Urat mindkettőben. – Adj kenyeret – mondom – te táplálod a madárfiókot, feléd tátja csőrét; táplálj engem is. – Mély útálat fog el a mértéktelenséggel szemben, mellyel a fegyelmezetlen ember megzavarja az isteni rendet; visszaél az Isten titkaival, s nem életet, hanem halált merít belőlük. – Tisztelem az élet isteni folyamát; nem zavarom, nem piszkítom; szent ez nekem; szent bennem az evés-ivás funkciója is.
b) Látván a csodát a nép, királlyá akarja kikiáltani. Az isteni hódítólag lépett a nép öntudatába; azt észrevenni s érte lelkesülni egy. Jézusban lép az isteni így elénk, fölségesen s hódítólag. Az egész élet a maga mélységes kapcsolataival, a maga titokzatos értelmével s jelentőségével megszentelve, fölmagasztalva nemesbül meg; királysággá lesz a puszta, a buta lét, a harctér. Üdvözlégy hát, királyom, ki királlyá teszesz engem is. Ezt el nem kerülhetem, ha Krisztust követem. Legyen királyom az Úr Jézus; a szív királyságát elfogadja; mást nem.
c) „Jézus, mivel észrevevé, hogy eljőnek és megragadják őt, hogy királlyá tegyék, ismét a hegyre futa maga egyedül”. Jézus otthagyja a tömeget, mely földi királyságot ajánl föl neki; gyönge királyság az; tömeg-királyság a fölött a nép fölött, mely testi jót keres s a szellemi jó iránt apathikus; mely az ő nagy terveit nem sejti, küzdelmeit alig érti; ily királyság után Jézus nem vágyik. Elmegy a hegyre imádkozni, s ezzel is az igazi értékek s a világ formáit legyőző lelkesülésnek forrásaira mutat. Ott fönt felegyenesedik, felüdül a lelke. „A summo coelo”, a magas égből veszi mindig kiindulását, hogy a földet fölemelje; nem uralkodni s lenyomni, hanem emelni s uralkodókat nevelni jött ő. Értlek, Uram, s veled tartok, s ezzel az ambicióval töltekezem; ez megsegít, hogy elviseljek kudarcot és sikertelenséget is.