„És egy asszony, ki vérfolyásban volt tizenkét esztendeig és sokat szenvedett a sok orvostól, s elköltötte mindenét és mitsem használt, hanem még rosszabbul volt, amint Jézus felől hallott, a seregben hátul méne és az ő ruháját illeté, mert azt mondá: hacsak ruházatát illetem is, meggyógyulok” (Márk 5,25).
a) A vérfolyásos asszony szerette életét, a napsugárt, a virágot; mindent megtett, de hiába, az édes élet elfolyt! Mi is szeretjük az életet, de az egészet kell szeretnünk, a virágot is s a mélységet is, a zord fönséget is s a szépséget is. Az élet nemcsak inger s mosoly, hanem eső, köd s vihar is; öröm is s kötelesség is; bátorság, erő és küzdelem, de gyermekség, tisztaság, alázat, bensőség is; ezt mind egybe kell olvasztani! A „blauer Himmel, rote Rosen, weisse Marmor, duftige Luft” csak egy oldala a létnek! Hát az Alpesek szirtjei s örvényei… hát a kötelesség magaslatai, az áldozat mélységei… a nagy stílus… hol maradnak? Be kell illeszkednem teljes harmóniában a világba; ezt csak erővel s fegyelemmel tehetem!
b) Sok a fájdalom, a betegség s baj, s nehéz a jó Isten fogalmával az élet e keserűségeit megegyeztetnünk. De ne vádoljuk az Urat; ne haragudjunk a fájdalom Istenére; Krisztus nem mondja, hogy szenvedjetek minél többet, ez erény és tökéletesség; de a fájdalmat is fölveszi programmjába; mert – úgymond – probléma az, melyet meg kell oldani; mit csináljunk, ha azt meg nem oldjuk? Achilles a halál országában a napsugaras, szép világra gondol, s fohászkodik, hogy inkább lenne zsellér a földön, mint király az alvilágban. A panasz nem használ, a szép világ elmúlik, s segíteni kell az el nem múló szíven. Segítünk, ha Istenért s a szebb lélekért még szenvedünk is.
c) Az asszony megismerte Jézust; jó fogalmat alkotott magának róla. Alkothatott volna rosszat is; szkeptikus lehetett volna. Ha pedig baja nincs, lehet, hogy Krisztussal nem törődött volna. Mi minden szövődik bele az ember fölfogásába, mennyi öntudatlan s öntudatos, jól ellenőrzött s becsempészett elem! A vámsorompót őrzöm s fertőztelenítek mindent, ami lelkembe jut; piszkot, rongyot, mérget, gyilkot behozni tilos. Mennyi jut be mégis rossz példa, társalgás s olvasmány révén! Vigyázzatok a különféle befolyásokra is. Óvakodom egyoldalúságtól; mérséklet, igazságosság, méltányosság, alázat az óvszerem. Mily fogalma van Krisztusról Nietzschének? Ki csinálta azt? S mily szerencsétlenség az, ezt tovább adni s mérgezni a lelkeket! Ki felel ezért?
d) Együgyű, gyermeki bizalma van az asszonynak: hacsak ruhája szegélyét érintem… Lelkünk ösztöne ez: közeledni, érinteni, összeköttetésbe jutni. Azért lett az Isten ember, azért jött közel hozzánk, hogy mindenütt ruhája szegélyéhez férkőzzünk. A természet is az ő virágos, csillagos, kalászos, csipkézett szegélye, de főkép az Oltáriszentségben, a szentelményekben mintha csak érintenők!… Hányszor megy el mellettem az Úr, ruhája meglegyint! Hányszor érzem őt közel s magamban is, s átkarolom s megcsókolom. Kis gyakorlataim, milyenek az Oltáriszentség látogatása, a röpimák, szentelt víz használata, nagy ragaszkodást nevelnek bennem iránta. Érintem szegélyét.